A mitológia és a folklór gyakran elmossa az emberek és állatok közötti határokat; a világ számos részéből kerültek már elő a legkülönösebb kompozit vagy összetett lények ábrázolásai. Ezek egyike az emberfejű bika vagy a bikafejű ember, sokszor szárnyakkal, ritkábban oroszlánfarokkal, madárkarmokkal, stb. II. Sarru-kinu (Sargon) asszír király (Kr.e. 721 és 705 között uralkodott) khorszabadi palotáját őrizte a világ valószínűleg legjobban ismert Lamasszuja, jelenleg a párizsi Louvre múzeumban. A kolosszális emberfejű bika 4,40 m magas, 16 tonna súlyú; anyaga gipsztartalmú alabástrom. Öt lába van, de minden oldalról egyszerre csak négy látszik. Feltehetően a gonosz szellemektől védelmezte a király palotáját. Gonosz, bár egyáltalán nem szellemi lényekkel, idegen hódítókkal, valamint az időjárás viszontagságaival azonban nem tudott megbirkózni, és az egykori Dur-Sarrukint Paul Émile Botta francia konzul 1842-ben már romokban találta.
Miért van emberfeje? Azt gondoljuk, hogy ennek nagyon egyszerű oka van, azt mutatja, hogy a Lamasszu emberi módra beszélt és gondolkodott. Miért van állati teste, szárnya? Mert négy elemet vagy tulajdonságot szimbolizál:
bika – föld – erő
oroszlán – tűz – bátorság
sas – levegő – dicsőség
ember – víz – bölcsesség
Lamasszu vagy Alad-Lammu nem asszír találmány, már régi múltra tekinthetett volna, amikor Sarru-kinu odaállíttatta a palotája elé. A sumérek ismertek egy vagy több lamasszut, az akkádok lamasszut, sedut vagy sidut, akiket többnyire emberfejű, szárnyas bikák, alkalmilag oroszlánok formájában ábrázoltak. A lammu, sedu, kal-bad-kalmos, alad-lammu vagy kuribu eredetileg a házak védelmező istensége volt; agyagba vésett ábrázolásait küszöbök alatt találták. Néha deréktól felfelé ember volt, lefelé bika, vagy bikaszarvakat és –füleket viselt a fején. Kolosszálissá akkor nőtt meg, amikor a királyi palotát vagy az egész várost kellett védelmeznie, egyedül vagy párosan, a kapu két oldalán.
Valószínűleg nagyon ősi hagyomány őrződött meg a Kr.e. 2. évezredben lejegyzett Gilgames-eposzban, amelyben Gilgames és a barátja, Enkidu Uruk városát védelmezik az „égi bika” ellen. Alig lehet kétséges, hogy Enkidu és az égi bika eredetileg ugyanaz a személy: mindketten ellenségként érkeznek, majd Enkidu (a magasabb rendű, emberi természet) legyőzi a vadállatot.
Amikor először találkozunk vele, még minden szempontból „állat:”
„… borjúként szopta tőgyét a baromnak…
nem tudta…
mire való a kenyér, mint eszik?
És hogy a bor milyen tőkén terem,
azt sem tanulta eleddig soha.”
(Rákos Sándor ford.)
Egy új-asszír táblán olvassuk róla:
„Tetőtől-talpig szőr borítja, haja asszonyhajként zuhog le,
teste tömött gabona asztag…
semmit sem tud a városokról, semmit sem tud az emberekről…
füvet eszik, mint a gazellák…
a szomjúhozó szarvasokkal együtt tér meg az itatóhoz.”
(R.S. ford.)
Aztán a bikából majdnem ember lesz, Gilgames barátja és harcostársa, és végül ugyanúgy nyeli el az alvilág, mint az embereket.
A Közel-Keleten elterjedt emberfejű bika több helyen is felbukkan a Bibliában. Dániel könyvéből úgy tűnik, mintha Nabukodonozor (Nabu-kudurri-uszur) babiloni királlyal azonosítanák, aki, mint tudjuk,
„… az emberek közül kivetteték, és füvet evék, mint az ökrök, és égi harmattal öntözteték az ő teste, mígnem szőre megnöve, mint a saskeselyű tolla, és körmei, mint a madaraké.” (4.30)
A boldogtalan király emberfejű bikaként legelészik a középkori ábrázolásokon, így bizonyítván, mennyire baromi sorban vannak azok, akik megelégszenek a növényi táplálékkal – mindezt azután, hogy ugyanez a könyv a vegetáriánus étrendet magasztalta:
„És tíz nap múlva szebbnek látszék az ő ábrázatuk, és testben kövérebbek valának mindazoknál az ifjaknál, akik a király ételével éltek vala.” (1.15)
Ennél is nagyobb probléma, hogy a szerencsétlenül átváltozott király sem házakat, sem kapukat nem őrzött – őr szerepet vállaltak viszont a kerubok, az Úr trónja körül.
A kerubok nem egyszer felbukkannak a Bibliában, és Ezékiel részletesen leírta őket: „… négy lelkes állat… emberi formájuk vala. És mindegyiknek négy orcája vala és négy szárnya… talpuk mint a borjú talpa… emberi kezek szárnyuk alatt négy oldalukon… ember, oroszlán, bika és sas arca… és hallám szárnyaik zúgását,” (1.5-24) ez a négy emberfejű, állati (bika-) testű szellemi lény, magas rangú angyal szolgálta az Urat.
Honnan vesszük, hogy a kerub ugyanaz, mint a lamasszu? Például onnan, hogy a védelmező szellemek neve kuribu és karabu, akkád, illetve babiloni és asszír nyelven; a szavak jelentése: nagy vagy áldott.
A „lelkes állatok” vagy kerubok a Jelenések könyve szerint is ott állnak a mennyei trón körül, és szüntelen dicsőítik az Urat: „Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki vala, és aki van, és aki eljövendő.” (4.8) A muszlim hagyomány szintén ismeri a kerubokat (karribijun), akik ’Abd al-Qadir szúfi szerző szerint Mihály (Mika’il) arkangyal könnyeiből születnek, és szintén dicsérik az Urat.
A kerubok négyes szimbóluma lappang az evangélisták alakja mögött:
Máté – ember vagy angyal
Márk – oroszlán
Lukács – bika
János – sas
Van azonban az Ószövetségben egy másik emberfejű, bikatestű istenség is, „az Ammon fiai útálatos bálványa” (I. Kir. 11.7), akinek a kultuszát az egész ábrahámi hagyomány mélységesen elítéli. A bikadémonná előléptetett Molok (Molek, Melek) különösen azért vetették meg az izraeliták, mert gyermekáldozatokat követelt.
Az Úr megígérte, hogy kiirtja azokat, akik Molokra esküsznek (Szofóniás 1.5), akik „felépítették a Tófet magaslatait… hogy megégessék fiaikat és leányaikat tűzben” (Jeremiás 7.31).
Rasi, 12. századi rabbi megjegyzése: „Tófet nem más, mint Molok. Bronzból készítették el a szobrot, és alulról hevítették. Amikor a kinyújtott kezei átforrósodtak, közéjük tették a gyereket, hogy megégjen; ha nagyon sírt, a papok a dobokat verték, nehogy az apa meghallja a fia jajgatását, és megfájduljon a szíve.”
Kerub és Molok a Bibliában, vagy Enkidu és az égi bika azonossága és különbözősége a Gilgames-eposzban.
Ma, a születésszabályozás korában, amikor döntő feladat a túlnépesedés megfékezése, már nem is értjük annyira, mi rossz van abban, hogy valaki Istennek ajánlja a gyermekét – ja, hogy ez fájdalmas. Az élet azonban (értsd ezalatt a földi vagy anyagi életet) sokkal fájdalmasabb a „halálnál.”
Ezzel el is jutottunk napjainkig, és most nagyon messzire kell visszamennünk, hogy a többi emberbikát vagy bikaembert is felderítsük.
A sumér kultúrával körülbelül egyidős Indus-Szaraszvati civilizáció egyik fontos szimbóluma volt a bika. Kétféle magyarázat is van a bika szerepére: „a tavaszpont, vagy a precessziós Nap kb. a Kr.e. 5. évezred utolsó harmadától a 3. évezred közepéig a Bikában járt” (Baktay), illetve a szarvasmarha fontossága a szertartásokban és a gazdasági életben. A pecsételőkön ábrázolt állatok közül a bika a leggyakoribb, és bár emberfejű bika eddig nem került elő, vannak más emberállatok vagy állatemberek (tigris, oroszlán, egy azonosíthatatlan ormányos állat), akik a fejükön bikaszarvakat viselnek. És természetesen ott van Siva, mint Pasupati (az állatok ura), akit bikaháton vagy bika társaságában szokás ábrázolni.
Ez a bika Nandi, Siva fia, tanítványa, szolgája, hátas állata; Andhra Pradés és Karnataka államok falvaiban isteni személy. Gyakran ábrázolják bikának, akinek fehér színe a tisztaságot és az igazságosságot szimbolizálja, de a történetekből vagy mítoszokból világos, hogy Nandi nagyon különleges.
Nandi születésének története a Linga Puránában:
Egy Silada nevű bölcs arra vágyott, hogy rendkívüli fia szülessen, rendkívüli módon. Először Indrához imádkozott, aki azonban bevallotta, hogy ő csak közönséges, halandó fiút képes adni. Ekkor Silada Sivához fordult, és nagyon komoly aszkézist végzett: ezer isteni éven át meg sem mozdult; hangyák telepedtek meg a testén. Megették a húsát, kiszívták a vérét. Siladából már csak egy rakás csont maradt, amikor megjelent Siva. Tudom, mi a kívánságod, mondta az isten, én magam fogok megszületni, mint a fiad, és Nandi lesz a nevem.
Siva életre keltette Siladát az érintésével, majd eltűnt. A bölcs azonnal tüzet gyújtott, hogy elvégezzen egy védikus áldozatot, és egy különleges lény lépett ki a lángok közül. Három szeme és négy karja volt, kezeiben isteni fegyvereket tartott, gyémántpáncél fedte a testét. Egy idő után emberi gyerekké változott a csodalény, de így sem volt közönséges, mert ötéves korára ismerte a védikus szentírásokat. Idővel Siva eljött Nandiért. A nyakába akasztotta a virágfüzérét, mire a gyerek visszaváltozott istenséggé, és Párvati elfogadta a fiának.
Ez a történet nem magyarázza meg, miért kapott Nandi bikatestet; más Puránák szerint emberfeje van, kezeit összeteszi (anydzsali mudra), és csak deréktól lefelé bika. A Brahma-vaivarta Purána azt mondja, maga Krsna öltött bikaformát, mert senki más nem lett volna képes arra, hogy a hátán hordozza Sivát. Vagy Visnu jobb oldalából lépett ki, pontosan ugyanabban a formában, mint Siva; másutt Salankájanának nevezik az apját, egyébként hasonló történetet mondanak el róla, mint a Linga Purána. Mindebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy viszonylag későn kezdték el tisztán állati alakban ábrázolni. Formájától függetlenül, Nandi továbbra is képes beszélni, és ugyanúgy cselekszik, mint az emberek.
Számos mítoszban szerepel. Egyszer megátkozta Rávanát, és megjósolta, hogy a fővárosát egy majom fogja felgyújtani. A jóslat akkor teljesedett be, amikor az Úr Ráma formájában jött el a földre, és Hanumán valóban felgyújtotta Lankát (Rámájana).
Egyszer Indra nem a megfelelő időpontban akart belépni Kotésvara (Siva) templomába, és a kapuúr, Nandi kidobta őt. A megalázott Indra két mérföldet repült, mielőtt ismét földet ért.
Siva és Párvati kedvelik a kockajátékot. Egyszer Nandi volt a döntőbíró, és bánta is ő, hogy mi történt, mindig Sivát hirdette ki győztesnek. Párvati nagyon megharagudott, és megátkozta: Mivel csaltál, gyógyíthatatlan betegségben fogsz meghalni. Nandi könyörögni kezdett: Ne haragudj rám, anyám. Én Siva szolgája vagyok, még játékból sem mondhatom azt, hogy veszített. – Az istennő megbocsátott neki, és Siva elmagyarázta, hogyan szabadulhat meg az átoktól: Bhadrapáda hónap világos felének 14. napján van a születésnapod. Ha ezen a napon az emberek azt ajánlják neked, amit a legjobban szeretsz (friss füvet), meg fogsz gyógyulni. – Így is történik minden évben, és Nandi boldogan szolgálja Sivát.
Néha a legveszélyesebb feladatokat is vállalja ura szolgálatában. A tejóceán köpülésekor, amikor megjelent a világot elpusztítással fenyegető haláhala méreg, és Siva megitta, néhány csepp a földre hullott. Nandi azonnal felnyalta. A félistenek megrémültek, azt gondolták, hogy ezt nem éli túl a kedves bika. Nandinak azonban semmi baja sem lett, és Siva megjegyezte: Ő annyira meghódolt előttem, hogy valamennyi erőmmel rendelkezik, és a teljes védelmemet élvezi.
A tamil hagyományban Nandi nagy guru, bölcsek és sziddhák, péládul Thirumulathar, Patandzsalinathar és mások lelki vezetője.
Nandi Dél-Indiában, a tamil, kannáda és telugu nyelvterületeken részesül a legnagyobb tiszteletben. Itt külön Nandi-templomok is vannak, egyébként Siva templomaiban, a szentély előtt állítják fel a szobrát. India és a világ legnagyobb bikaszobra Lepáksiban van (Andhra Pradés, Bangalortól 120 km-el északra). Ülő helyzetben, állat formájában ábrázolták, csak az ékszerei és a virágfüzérei jelzik, hogy nem közönséges bikáról van szó. A szobor a 16. században készült.
Utazzunk Indiából Egyiptomba, ahol három istent imádtak bika formában: Ápisz (Hápisz, Hápi-ankh), Mnevisz (Mnever, Mer-Ver) és Bakha (Bakh, Buchis, Bukhis). A gyakorlatban a nagy gonddal kiválasztott, élő bikát imádták, bebalzsamozták a holta után, és bár sosem ábrázolták emberként vagy emberfejjel, Ozirisz egyik inkarnációjának tekintették, és úgy is bántak vele, mint emberi istenséggel. A hellenisztikus korban teljessé vált a humanizálás; Ozirisz és Ápisz együttesen, Szarapiszként fogadták az emberek hódolatát, míg a papok megelégedtek az értékesebb felajánlásokkal.
Szarapisz ábrázolásai az alvilág istenére, a görög Hádeszre, illetve a római Plutóra emlékeztetnek, és az imádata nagyon sokáig, az 5. századig tartott.
A görögök nem becsülték, nem értették meg az egyiptomiak állatfejű istenségeit, bár volt egy saját emberbikájuk vagy bikaemberük, a Minotaurosz, „Minósz király bikája.” A hibátlan, fehérszőrű állatot Poszeidón tengeristen küldte, a király azonban sajnálta feláldozni, gondolta, inkább megtartja magának. Afrodité megharagudott, és úgy intézte, hogy Minósz felesége, Paszüphaé beleszeressen a bikába. Mivel a királyné nem elégedett meg a platonikus rajongással, Daidalósz készített egy fa tehenet. Paszüphaé helyet foglalt a tehén belsejében, és kissé bonyolult módon, idővel megszületett a Minotaurosz – aki számára ugyancsak Daidalósz építette meg a híres labirintust.
A Minotauroszt nem imádták istenként, de elég nyilvánvaló, hogy nagyon fontos személyiség volt. Emberfejjel és bikatesttel, ritkábban bikafejjel és emberi testtel, de bikafarokkal ábrázolták. A veszélyes és dühöngő bestiát végül az athéni Thézeusz ölte meg. Az európai művészetben még sokáig élt, és a reneszánsz írói különösen kedvelték a nem is olyan enyhén pornográf történetet. Szemérmesebb tudósok szerint a Minotaurosz a krétai lakosság napistene volt, és a szarvai között napkoronggal képzelték el, mint Mneviszt az egyiptomiak – ami csak azt bizonyítja, hogy milyen kicsi a világ, és a jó szimbólumok országról országra vándorolnak.
A hattik, akik a mai Anatólia területén éltek, szintén ismertek egy bikaember istenséget, pontosabban kettőt, Serit és Hurrit (nappal és éjszaka), akik Tesub viharistent szállították; alakjaikat a hurrita és hettita mitológia is megörökölte (vagy mindannyian az indiai hagyományból merítettek, ennyi év után ezt már nehéz lesz eldönteni). Különleges lények voltak, nem egyszerűen egy fehér és egy fekete bika, ami abból is látszik, hogy nem füvet legeltek, hanem az elpusztított városok romjait.
A középkori démonológiában is akad egy bikafejű szörnyeteg, akiről köztudomású, hogy a pokol egyik hercege. A Lemegeton című varázskönyv (grimoire) 72 szelleme között találjuk Asmoday-t, akinek bikafeje és emberi teste van, számtant tanít, láthatatlanná tesz, megtalálja az elvesztett kincset, és – ha olyan kedve van – minden kérdésre válaszol. Kollégái Hagenti, egy szárnyas bika, Morax, bikafejű ember, akik különféle mágikus tudományokat tanítanak, valamint Zagann, aki többek között borrá tudja változtatni a vizet. Mindenesetre meg kell jegyeznem, hogy a démonok nem bika, hanem oroszlán képében jelennek meg a legszívesebben.
Ázsia sok országában könnyen találkozhatunk bikafejű urakkal, például Tibetben. Jama Dharmapála, a holtak ura és a törvény egyik védelmezője, szépnek kevéssé sem nevezhető fejjel, az alvilágban trónok. Hogyan jutott ehhez az ékességhez? Élt Tibetben egy aszkéta, aki azt a jóslatot kapta, ha 50 évig meditál egy barlangban, eléri a nirvánát. Egy nap hiányzott az 50 évhez, amikor rablók jelentek meg a barlangban egy lopott bikával. Levágták a fejét, és meg akarták sütni, amikor észrevették a remetét. Gyorsan levágták az ő fejét is, aki azonban a nyakára illesztette a bikafejet, és vad pusztításba kezdett. Erre az égiek törölték a nirvána projektet, és a bikafejű aszkétát megtették a holtak urává.
Vörös hajjal, koponyákkal és három szemmel ábrázolják, kígyókból font övet, koponyaláncot és hasonló díszeket visel.
A Fülöp-szigeteken él a félig bika, félig ember Szarangai, aki nagyon vigyáz a bikafüleihez erősített drágakőre, és ha el akarják rabolni, mérgében füstöt fúj ki az orrából.
Japánban ökördémonok (usi-oni vagy gjúki) élnek, emberi testük van, és szörnyű bikafejük. Rémes külsejük ellenére nagyon hasznosak, mert elkergetik a gonosz szellemeket.