A hívő ember az Úr irgalmába és békességébe ajánlja kedves halottait – ezt tesszük mi is öreg barátunkkal, Hubay Miklóssal. Halála emlékezetembe idézte eltemetett őseimet, de felvillantotta előttem saját végemet is. Mert a halál életünk legbiztosabb, de ugyanakkor legtitokzatosabb valósága. Miklós bácsival sokat beszélgettünk erről. Emlékszem, egyszer valahogyan így fogalmazott: aki felelősen gondolkozik a halálról, az előbb-utóbb átérzi, hogy az élete egyetlen, egyszeri és megismételhetetlen adottság, amelyben mindennek, amit gondolt vagy tett, amit elmulasztott vagy éppen elviselt, amit átélt vagy elszenvedett, élete alkonyán különlegesen tömör értéke és jelentősége lesz. Egész életünk összegződik, amikor hirtelen elveszítjük azt. Értékeink nem csak az égben, de a földön is megméretnek.
És beszéltünk még valamiről!
A nemes párbajok után az újbóli kézfogások lehetősége mindig adott, ám a nemtelen, hátulról döfő vagy övön aluli támadóval az őszinte kézfogás szinte lehetetlen. Ekkor már csak az ölelésnek van esélye: Krisztus ölelésének. Mert ilyenkor mindig letérdepel mellénk az Úr, átölel bennünket és a fülünkbe súgja: "Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál!"
Drága Miklós bácsi! Nyugodj békében.
2 hozzászólás
Itt a nyugati végeken élve, Hubai Miklóst elsősorban nem az igazi közegében, a színház világában kifejtett sokrétű munkássága okán becsülöm, mert azt csak közvetve ismerem. De az imakönyvemnek számító Miller drámák szakavatott fordítóját régóta tisztelem és elismerem.
Kicsit irigyelve Téged ezért a felbecsülhetetlen értékű ismeretségért, gratulálok, mértéktartó, szép munkádhoz. a
Kedves antonius!
Köszönöm kedves szavaidat!
Ölel: István