Nem tudtam megírjam-e, de úgy éreztem talán kicsit megkönnyebbülök, és úgy éreztem Morzsi megérdemli ezeket a sorokat.
Három éve egy menhelyről hoztuk. Akkor én épp külföldön voltam kiküldetésben és a párom MMS- ben mutatta be az új jövevényt. Még fél éves sem volt. Apró törékeny, szeretetre éhes kiskutya. Megszokott, felnőtt közöttünk és borzasztóan ragaszkodott a családhoz. Kertes házban lakunk, így úr volt a portán. Az idegeneket éles hangjával megugatta, ha gyerekek jöttek a járdán, a kerítéshez szaladt, apró lábaival felágaskodott és farkát csóválva üdvözölte őket.
Bármit tettünk a kerben, csak az ő társaságában tehettük. Ha munkából érkeztünk lépni nem lehetett tőle addig, még a üdvözlő simogatást, a hátvakargatást meg nem kapta.
Tegnap azonban megtörtént a baj. Ahogy megérkeztünk kisurrant a kinyitott kapun. A sivalkodására figyeltünk fel. Ott feküdt az úton rémülten, fájdalmasan nyüszítve. Elütötte egy autó. A lelketlen sofőr még arra sem méltatta, hogy megálljon.
Kirohantam érte, ölbe fogtam és látva a szenvedését betettük a kocsiba.
Dönteni az elaltatásáról nekünk kellett. A párom a rendelő előtt sírva várta a felfoghatatlan: Morzsi végleg elalszik. Én könnyeimmel küszködve mellette voltam az utolsó pillanatig. Kezemet kis fejére téve simogattam talán még akkor is, mikor szíve már nem dobogott.
Reggel hantoltam el a kert végében, ahol annyiszor körbeugatta a felfedezett sündisznó családot.
Valószínű lesz másik kiskutyánk. Ma délután már nézegettük az elvihető, gazdátlan kiskutyákat. Őt is majd nagyon fogjuk szeretni, talán sokáig minden mozdulatában keressük Morzsit, de idővel majd ráébredünk, hogy ő már nincsen. Elfelejteni még sem fogjuk soha, hiszen az életünk részévé vált apró gombszemeivel, huncut ugráló természetével.
Nyugodjon békében!
7 hozzászólás
Szia,
tegnap olvastam – és valahogy olyan hangulatban talált, hogy megérintett. 🙁
Szomorú elveszíteni kis kedvencünket – én is átéltem hasonlót, meg szerintem sokunk.. mindig az jut erről eszembe, hogy próbáljunk úgy élni, hogy az élet rövid és kiszámíthatatlan – próbáljunk úgy cselekedni, hogy nem tudjuk, mit hoz a holnap.
Persze, most ő “csak” egy háziállat volt… de ugyanúgy méltó az életre minden lény, nem csak az ember. De minden lény addig él, míg emlékeinkben létezik. Sajnos mindannyiunk ahogy egyre idősebb lesz – egyre több “emlékket” zár magába.
Sajnos, a kutyák sokkal rövidebb ideig élnek, mint az ember, még akkor is, ha nem éri őket baleset, és természetes halállal halnak meg. Magam is eltemettem már nem is egyet, de igazad van, emléke örökre bennünk él, fényképük ott sorakozik a polcon.
Nagyon jó, hogy úgy döntöttél, felteszed ide, ez a minimum, amit egy ilyen szeretetre méltó jószág kaphat…
Egy éva halt meg az én négylábú társam. A mai napig siratom, gyászolom. Jó,hogy megosztottad velünk érzéseidet. Remélem, hogy az is elolvassa, aki átsegítette Őt a kutyatúlvilágra. Bár, aki ennyre lelketlen, az ritrán jár erre a honlapra. Kívánom Neked a megnyugvást, és az örömöt az új Morzsiban.
Köszönöm az együttérzéseteket és a hozzászólásokat.
Szia! Nagyon szomorú, ami történt. Ilyenkor az ember akaratlanul is saját kedvencére gondol. Nekem kettő kutyusom van, egyikük nagyon öreg, 13 éves. Rettentően fájhatott elveszteni a kutyádat, megható történet volt. Minden jót kívánok!
Üdv.: Dorina
Szeretetreméltó kutya lehetett. Remélem boldogok vagytok az új morzsival amellett, hogy őrzitek az ő emlékét.