Amíg én vasárnap érted imádkoztam a templomunk fehér falai közt, te csendben elmentél. Régóta tudtam, hogy bekövetkezik, nem is kértem mást, csak könnyű halálodat, bízva abban, hogy az Isten meghallgatja együgyű, gyermeki imámat.
Mind a ketten felkészültünk rá, arra, hogy menned kell, hogy itt, ebben a földi, keserves-vidám létben minden lezártál már, mindent elrendeztél. Most mégis fáj, és nem értem, hogy miért ennyire. A nagyapám voltál, féltetted lépéseimet és büszkeséged irányomban töretlennek látszott, akár egy lépcső megmászásáról, akár a diplomámról légyen szó.
Köszönöm ezt neked, mert oly kevesektől kaptam ilyesmit, és mint az éheztetett, szegény gyermek, ha kap egy nagy karéj fehér kenyeret, én is úgy fogadtam könnyes tekintetedet, csillogó kék szemeidet, reszkető-féltő hatalmas kezedet a vállamon – döbben jó érzéssel, hogy ilyen is létezik.
„Jól van!” – bólintottad mindenre, de ez a „jól van akkora tartalommal bírt, amekkorával soha nem mondja majd nekem senki sem.
Titkos szövetség a miénk. Én, a megvalósulatlan álmod, a te tündér-létű büszkeséged. Te nekem a titkos példa, a férfi-elem, akiből sok van a férjemben: kitartó, szorgalmas, művészetekre fogékony, felelősség vállaló – a családfenntartó.
Nekem a nagyapám ezt jelenti ma is, mert minden kapcsolat más; a miénk csak kettőnknek volt jó, senki másnak és ez így elronthatatlanul szép.
Számtalanszor előfordult velem, hogy hazafelé tartva, Szentendre és Pápa közt, de már inkább utóbbihoz közeledve megkérdezték tőlem tős-gyökeres városomból valók, hogy kinek a gyereke vagyok. Ez amolyan vidéki szokás, tudom, de én nagyon szerettem kíváncsi érdeklődésüket. Amikor válaszoltam, nem apám nevét, a te nevedet mondtam, és mindenki visszamosolygott.
Ismernek. Hiszen építettél, nem romboltál, és hasznodat a társadalom megbecsüli, ebből pedig az én lelkem is profitál. Büszke vagyok, hogy Czere Károly unokája lehetek, mert örökségem hatalmas: én kaptam tőled a legtöbbet; egy kép-szilánkot arról, hogyan működhet egy család, milyen is az igazi férfi, és hogyan lehet akkor is talpraállni, ha tőlünk független erők a földbe igyekeznek taposni mindent, ami a múltbeli gyökereket jelenti.
Sokan azt mondják, nagyanyám nem volt melletted boldog, de én ezt nem hiszem. Tanúja lehettem, mert megadta az Ég, annak a találkozásnak, amikor drága Nagymamát, hosszú betegsége után meglátogattad, és újra átöleltétek egymást. Saját magunkat láttam bennetek, és boldog voltam, hogy az Isten nekem is adott egy lehetőséget az utolsó ölelések intenzitásának megélésére.
Most a legvégső találkozásunkra gondolok; azt mondtad, meg fogsz halni, és én szomorúan vettem tudomásul a tényt; mennél már az ágyad fölé tűzdelt képeken látható gyönyörű feleségedhez. Igazad van, hosszú, vérverejtékes, de szép életet éltél, 85 lelkes év. Én írom, de búcsúzik tőled három lányod, négy unokád és két dédunokád is.
Égi csillag száll föl az égre, karjait kinyújtva enged útjára egy apró másikat, utána néz és boldogan megkönnyezi, dédapa és dédunoka csupán helyet cserélnek most…
A sok-sok emberi építmény közül én most egy emlékművet választok alkotásaid közül:
„Pápadereske
151.1 Emlékmű (Fő u.)
Felirata: Az I. és II. világháborúban elesettek emlékére. 1914-1918 Bolla Gábor, Farkasdi Károly, Gyenge Kálmán, Horváth Károly, Krausz Sándor, Murai Imre, Nagy Károly, Nagy Lajos, Nagy Sándor, Rácsik János, Süle János, Szabó József, Szalai Miklós, Tóth János, Tóth József. 1941-1945 Császár Kálmán, Farkasdi Kálmán, Fülöp Imre, Hetesi Gyula, Korbély József, Kovács Gyula, Murai Lajos, Szabó János, Szalai Dezső, Szalai Károly, Szalai Lajos, Lakatos József, ifj. Lakatos József, Lakatos Imre, ifj. Lakatos Imre, Lakatos Margit.
Anyaga: falazott kő, szürke márvány.
Készítette: Téti Építőipari KTSZ és Czere Károly kőműves.
Felállítva: 1972 körül.”
1. www.ekmk.hu/emlekhely/Emlekhelyek/h_mutalk.html – 36k, 2007. 02.19. 11:40