( Kései levél egy felolvasó estről )
Kedves barátom!
Már jóval korábban érdeklődtél tőlem, hogyan sikerült a rendezvényünk, de csak most érkezett el az idő, hogy erről megfelelő objektivitással tájékoztassalak téged. Eddig képtelen lettem volna, mivel olyan sokáig a történtek hatása alatt álltam. Mire a levelem végére érsz, kíváncsiságod teljesen le fog csillapodni.
Akkor eddig tartott a bevezetés. Ha nincs jó napod, ne olvasd tovább. Majd csak holnap.
Szombaton időben elindultunk otthonról. Már egészen korán. Hajnali tíz órakor. Annak rendje és módja szerint megérkeztünk a városba. Éppen fél tizenkettő volt, amikor lekászálódtunk a buszról, vagy ból, de akkor nem le, hanem ki. Dobókockával eldönthető, melyik jó ide. Vigyázat! Aki hatost dob, az ügyes. Körbe néztünk. Valaki azt rajzolt a járdára. Pont oda, ahol álltunk. Elővettük a mobil telefont és felhívtuk a helyi szervezőt, hogy tájékozódjunk a pontos helyszínt illetően. Hosszan ecseteltük, hogy éppen hol vagyunk, mit látunk. Valószínűleg nem ugyanazt, mint amit ő látott az elbeszélésünk alapján, mivel közben telefonnal a fülünkön fél órája kujtorogtunk a városban, de nem értünk a célba. Előzetes becslés szerint tíz perces gyalogút várt volna csak ránk. Amikor meguntuk a folyamatos keresgélést elkezdtünk kérdezősködni a helyi emberektől. Szándékosan négy különböző korú, színű és vallású járókelőt szemeltünk ki e célra, hiszen égtáj is csak négy van. Választásunk jó döntés volt. Mindegyik bennszülött másfelé küldött volna el. Szerencsére, egyik sem melegebb éghajlatra. Egyébként is nagyon meleg volt az időjárás.
Végül maradt a ráérzéses alapon való tájékozódás. „Mit ad isten, illetve, hogy-hogy nem, elvtársak,” – by Hofi Mester – megtaláltuk. Valóban tíz perc gyalogútra volt a rendezvény helyszíne a pályaudvartól, csak éppen a kedves ismerősünk úgy adta az útbaigazítást nekünk, mintha velünk szemben állt volna. Így lett a „balfelé”-ből „jobbfelé”, és fordítva. Jobb erről nem is írni többet.
Szóval, éppen fél kettőre megérkeztünk. Maradt még egy kis időnk megbeszélni a műsortervet, ami természetesen mindenkinél másképpen volt kinyomtatva. Attól függően, hogy ki melyik évjáratot részesítette előnyben. Kiderült, hogy a legrégebbi a nyerő, nem a legfrissebb, pont úgy, mint a borban. Egyébként, amikor megjelentünk, kitörő ováció fogadott, ami köztudottan nagyon szerény személyemet igen csak meglepte.
Jó volt látni a kedves ismerős arcokat és az ismeretlenekét, akik azok maradtak a búcsú pillanatai után is, mivel senki nem mutatott be senkit a másiknak. Zenészek is voltak, meg grafikusok, vagy grafikások? Néhányan sok papír zsebkendőt használtak el. Nem az érzelmesen felolvasott alkotások voltak az okai ennek. Huzatos hely ez a város.
A felolvasás két része között volt egy szünet is. Erre nagyon jól emlékszem, mert néhányan akkor léptek le a rendezvényről. Ettől függetlenül, maradtak még érdeklődők szép számmal. Nem tudom ugyan, mire vártak, mert nekem sem adtak semmit.
Hazafelé feldobott hangulatban indultunk útnak. Elhatároztuk, hogy a Pestiekkel tartunk, és mi is vonattal megyünk vissza, nem busszal, mint ahogyan jöttünk. Ennek örömére eltévedtünk. A Pestiek pedig váltig állították, hogy jó felé megyünk, hiszen ők erre jöttek. Mi ebben nem foglaltunk állást. Főleg azért nem, mert nagyon fáradtak voltunk. Inkább ülést foglaltunk volna. A buszon. Azt legalább tudtuk, hogy honnan indul.
Kis bolyongással, és a sétáló járókelők útbaigazítása alapján röpke egy óra alatt megtaláltuk a negyedórányi gyaloglásra lévő vasútállomást. Kivonszoltuk magunkat a sínek mellé, de ettől függetlenül hirdettük, hogy élni jó. Megbeszéltük, hogy a Pestiek is abba a hibába estek, mint vendéglátó szervezőnk. Elfelejtették, hogy visszafelé a jobbra az már balra van. Nem beszélve arról, hogy világosban érkeztek, most pedig sötét van. Világos, nem? A vonaton nagy lakomát csaptunk. Mindenki bedobta a közösbe, ami volt nála. Három szendvics és egy zacskó sós mogyoró jött össze. Öt felnőttre és két gyerekre kicsit túlzásnak tűnt. Szerencsére volt bőven ásványvíz, én azonban nem tulajdonítottam ennek nagy jelentőséget. Nem szándékoztam benevezni a Párizs-Dakar-ralira, bár ez a nap igen jó előkészítője lehetne ennek a neves eseménynek. Jött a vonat. Három is. Remélem, mindenki megtalálta a sajátját. Mi biztosan, mert hiszen itthon vagyunk. Két felolvasóról azonban semmit sem tudunk, mert ők még azóta sem jelentkeztek senkinél. Ennyi idő után elgondolkodtam ezen a rendezvényen és rájöttem, miben különbözött az összes többitől. Ez volt az egyetlen olyan esemény, ahol a vendégek elé nem jött senki, aki mutatta volna az utat és hazafelé nem kísérte el a távozókat egyetlen bennszülött sem.
Megkésett élménybeszámolómnak az oka a hazaérkezés utáni kellemes, sportos fáradtság. Remélem, kielégítettem kíváncsiságodat az irodalmi rendezvénnyel kapcsolatban.
Baráti öleléssel: DakArtúr
8 hozzászólás
Szia Artúr!
Ha maradok a humorodnál, akkor azt kell írjam: ez nem semmi, és mivel NEM semmi, akkor mégiscsak valami.
Nagyon tetszett a kimerítő és részletes beszámolód az irodalmi találkozóról. Az, hogy mellette még az utazásról, és az eltévedésekről is volt időd írni, csak még jobban fokozza az elbeszélőképességed nagyszerűségét. Aki ilyen magas szintű értekezést tud az Irodalom asztalára letenni, az csakis nagy ember lehet (úgy 170-180 centi legalább). Remélem kellően átérzik majd mások is e pátoszt, ami a jegyzetedből kiviláglik. Ja, és ha az akinek írtad, nem tudja értékelni, ne sértődj meg rajta, mindenki nem lehet Király, még akkor sem ha úgy hívják.
Üdv:
Millali
Szia Millali!
Most aztán szépen lealacsonyítottál. Én kérem 182 centi magas vagyok. Vagy mély. Attól függ, honnan nézzük.
🙂
Elnézést, hogy ritkán találkozunk mostanában itt, de nagyon más jellegű dolgok foglalnak le éppen. Hamarosan megváltozik ez és ismét a régi aktivitással leszek jelen az oldalon.
Köszönöm szépen kitüntető figyelmedet, a pontokat és a remek, éleslátó hozzászólást.
Üdv.: Artúr
Kedves Artur!
Nos, többször elolvastam, lehet, hogy gyenge volnék az értő olvasásból, de felvállalom. Vagy csak vegyem úgy, hogy nem nekem szólt? Végül is mindegy… csak hát nem ilyenre számítottam!!! (vagy épp ez volt a cél?)
szeretettel-panka
Szia Panka!
Ha tudnám, mire számítottál, akkor érteném, mire célzol.
🙂
Köszönöm!
Kedves DakArtúr!
Már kétszer is elolvastam ezt az alkotásodat, de még mindig kicsit félve szólok hozzá… Mivel a cikkek közé tetted fel, a beszámolód egy valós esemény valós történéseiről szól, azt hiszem… Közben meg inkább abszurd, és/vagy szatíra egyszerre.
A műfaji határozatlankodásomtól eltekintve / mennyire vegyem komolyan az olvasottakat/, egy biztos, jól körüljártad a témát /és a várost/. 😀
Judit
Szia Judit!
Sokat gondolkodtam én is, hogy melyik kategóriába tegyem. Mivel valós esemény az alapja, talán a tudósítás lett volna még a megfelelő műfaj. Igaz, sajátságos hangvételű. Köszönöm, hogy olvastad!
Szia Artúr !
Ha ez tudósítás lenne, akkor dőlnének az emberek a röhögéstől a tv előtt és nem tudnának nyugodtan bambulni a hírek alatt . Tönkretennéd az írásoddal a szórakozásukat az aktív pihenésüket (sörkorcsolya).
Silány remek ez is. Irigységem nem is vagyok tovább magamba fojtani, inkább téged. Köszönöm ,hogy van mit dúdolnom. Remélem neked is ! 🙂
Ezt is többször el lehet olvasni.
Tisztelettel :
Patyolat
Szia András!
Dudorászunk? Dudorászunk?
Életcélom, hogy elérjem, az emberek ne üljenek nyugodtan a tévé előtt. Sőt! Idegesen se.
Az irigység sárgaságot okoz. Itthon sem azért van egyre több sárga állampolgár, mert bevándorolnak. Nem tudtad, ugye?
🙂
Legközelebb is tőlem olvass híreket, akkor nem kell bekapcsolnod a dobozt.
Tiszteletedet köszönöm! De mit kezdjek vele? Megpróbáltam fizetni vele a "bót"-ban, de furcsán néztek rám. Igaz, mikor nem?