Kicsit vicces, kicsit szomorú

Úgy minden, azt hiszem. Melyik szervem képes ennyi keserűséget termeli, hogy alig tudom lenyelni?
Próbálom tompítani a tényeket: „hiszem”. Valójában szinte biztos vagyok benne, de ezt csak nem mondhatom. Arról van szó, hogy aki megtehetné, nem teszi, viszont aki szeretné, nem minden esetben teheti meg. Elmondom, hogy ez igazságtalan, mindazonáltal kicsit sem vidám. No, épp’ ezért szeretem az iróniát. Csavart visz az egyenesbe. Pedig a komolyságot is értékelni kellene, viszont ha ez megszabott cselekvési és gondolkodási mintákat takar, akkor hevesen tiltakozom ellene. Mintha hátat fordítani olyan könnyű lenne! Hiába a sok akciófilm, amiből megtanulhattuk már nyolc évesen, hogy az ellenségnek soha, de soha ne fordíts hátat. Ettől nem lettünk okosabbak, hiszen józanésszel bírunk –, ugye?
Mindenféle kitalált sztori nélkül tudjuk, a komolyságra alapozott valóságtól nem szerencsés elhatárolni magunkat. Érdemes szemmel tartani. No, nem mintha elmozdulna, csupán a mi fejünk fordul oldalra, közben csodálkozó tekintetünkkel félkörívet írunk a levegőbe. De már egyre ritkábban billennek fejek, már minden annyira megszokott. A „meglepetés” erejére elhaló hümmögéssel reagálunk. Alig döbbenünk meg, noha szédülünk az őrült történésnek kavalkádjában.
Én szerettem államat a földről összeszedni. Tényleg, nem volt az olyan rossz. Kicsit poros lett, de el nem kopott, és csak felnőttem valahogy.
Nem tudom mi a tökéletesség, s azt sem, hogy ez miért lett elérendő cél. Nekem kicsit olyan, mintha örökké akarnék élni. Nem akarok. Annak ellenére, hogy még senki nem „élte túl a halált”, lehet, pont én leszek az. Nem állíthatom, hogy ez teljességgel kizárt, küzdhetek érte, viszont egy elérhetetlennek tűnő álmot a reményen kívül mi más igazol? Úgy vagyok vele, bennünk serényen munkálkodik a visszacsatolás mechanizmusa. Kell a megerősítés, hogy tovább csináljuk, hajtsunk, küzdjünk a vágyott eredményért.
Pedálozhatunk a tökéletességért, de bármilyen élesre próbáljuk rajzolni az elérni kívánt állapotot, ha a homály felfalja a kontúrok vonalait. Egy elmosódott vágy-álom csak a bizonytalanságot erősíti. Ebben már elég erős vagyok, szívesen lennék gyengébb is, szóval köszönöm, de nem szeretnék tökéletes lenni. Valahogy nem tudok benne hinni. Ez valójában nagyon jó? Értem én, de kinek? Nekem, aki tagadja puszta létezését is eme eszményi állapotnak, bármiben nyilvánuljon meg? Aligha. Ha bírálni akarnám hozzáállásomat azt mondanám: makacs vagyok. Most szükségem van egy-két biztató szóra. Kell az a hátba veregetés, főleg ha magamtól kapom. Oly’ ritka alkalom. Szóval, nem hiszek a tökéletesség létezésében. Ebben benne van minden jó szándékom, amivel másoknak üzenhetek. Hiába bízol benne, ha közben tönkretesz. Mert tönkre fog tenni- hited ellenére. Különben is, sokkal szórakoztatóbb labdázni. Az idő visszapörög, terhek nélküli lehetsz megint gyerek.
Tudom, nehéz bevenni amnézia kapszulát, s elfelejteni a valóságot. Komolynak kell lenni, lenyelni a keserűséget, bármelyik szervünk termeli.