Ledönthetetlen falak

Pap Károly, a Vér című novellájának története, tulajdonképpen egy lélektanilag jól felépített kamaszlázadás . A szerző implicit jellemábrázolásokra és környezetleírásra törekszik. A narrátor, talán a századfordulón született szerző Gyurka nevű alteregója, a lázongó, önpusztító daccal igazságot kereső gyerek-főhős. Beszédstílusából következtetünk a szűkebb társadalmi közegre, azaz a vidéki településre, ahol az esemény lejátszódik. Már a történet kezdetén szembesülhetünk a hellyel. Az elején, a kis főhős, utal a „különös szomszédság”ára, ahol „az Orsolyák zárdakertjének emeletes kőkerítése találkozott itten a mi zsidótemplomunk belső falával”. Hősünk elszigetelt világa, ahol valami, maga sem tudja milyen, kiutat keres jelen helyzetéből.
Két eszmei világ találkozik, mondhatni ütközik. Az egyik oldalt a főhős családja a „zsidó pap” apa, az anya, csak megemlített testvérek, szomszédok, Himmel szomszéd a megkínozott nyomorék lánykájával, Baruch kiskántor, aki a rituális saktermunkát végzi. A másik oldalon a keresztény cselédek, rongyos munkásasszonyok kicsattanó egészségnek örvendő mocskos, rongyos, de erős és látszólag szabad, vérivó gyerekeikkel. Közöttük vívódik és látszólag keresi önmagát a lázadó főhős, aki csak a szembesített Isten gondolatára torpan meg. Mohó gyermeki kíváncsisággal szeretne a dolgok mélyére nézni. Felelőtlenül tabukat dönteni, szabadnak rongyosnak és erősnek lenni. Feldönteni a rituális korlátokat, amelybe a mindennapjait szorították. Ez ügyért- a tilalmak ellenére – akár vért is inni. A szabadságnak, ha ára van, akkor meghozni érte az áldozatot. „Azt hittem, ha megmerem inni én is olyan leszek, mint a kis ringyes-rongyosok, olyan erős, szabad bátor, talán apámtól sem fogok félni többet…”
A halállal kacérkodva a kiskántort provokálja. „Vizes hideg ujjaival végigtapogatta a nyakamat. Gégém izgatottan csúszott fel-alá. Pillám rebegett. Sandán fel-felnyitottam a szemem. Akkor hírtelen megint megvillantotta előttem a kést s én újra összerázkódtam. – Hiába,- mondta,- még mindig félsz! Majd ha nem félsz újra megpróbáljuk…”
A halált provokálná akkor is, amikor a szolgálók által vágásra hozott szárnyasokat molesztálja.”A vérét szerettem volna megérinteni, fehér bögyét is, amelyet vörösre csíkozott a vére, szárnyait is, amellyel a véres falburkolathoz tapadt.”
Láthatjuk: Gyurka kialakulatlan egóját. Egyik pillanatban „a zsidó pap fia”-ként, felsőbbrendűséget éreztetne, majd megtagadná és a pórnép közzé vágyik. ”De mért vagyok én zsidó? És mért vagyok én a pap fia?…”
A történet mellékszereplőire, a főhős elbeszéléséből következtethetünk. A szakállas tömzsi Baruch kiskántorra, aki mindenre áldást mond és megfogalmazza a találó igazságot. – ” Látom én azt, hogy te rossz vagy, ha nem is mondod! Kívül szép vagy, de belül csúnya! Igazi molochgyerek vagy te!”

Moloch, vagy Molok kánaáni istennek, máglyán szép gyerekeket áldoztak. Ezt az áldozási formát Jahve megtiltotta a zsidóknak. „Magzatodat ne add oda hogy elégessék Moloknak. Ne gyalázd istened nevét. Én vagyok az Úr!” ( Mózes III:18:21).
Másik, a szigorú, ugyancsak szakállas autoriter apa, aki az anya személyét és szerepét semlegesíti. „ S ha anyámat hívtam: mindég apám jött az ágyamhoz.”
A vértől megbetegedett lázadó fiú, még a betegágyban sem alkuszik. Az egyházfi apa utolsó argumentumként Istent hívná elő.
„ – Nem szabad!- mondta – s ha közéjük engednélek, ott is csak az lennél, aki itthon. Zsidó és pap fia. Az vagyok én is, az volt az apám is, a te nagyapád és annak az apja is. És te sem lehetsz más, így akarja az Isten. Ez volt az a szó, ami ellen sohasem lehetett semmit sem szólni. Az Isten!”
Úgy tűnik az apa megtalálta a megoldás kulcsszavát; ISTEN. Akiről Gyurka sohasem fogja megtudni, hogy zsidó-e, vagy pap-e? – „Ő az ige” – mondja az apa. E szikár válasz nem biztos, hogy egy lázadó kamaszt kielégít.