Magamról őszintén, öt év munkáról és sikereiről

HONNAN

Fél évtized krónikáját nehéz röviden összefoglalni, mégsem írok most ezer sort. Persze, tervezek írni egyszer majd egy könyvet, ha minden jól megy, de az több mint öt évet fog bemutatni, ez a cikk pedig "csak" ötöt foglal most keretbe. Ha úgy érzed hosszú, akkor olvasd el részletekben, egyébként körülbelül 15 percig tart egyben végigolvasni. Így legalább csak az olvassa el, akit valóban érdekel. Öt év soknak tűnik, de az időt csak akkor érezzük hosszúnak, ha nem fogyasztjuk el. Nem igaz, ha azt mondom, hogy nulláról kezdtem el az életet. 2006-ban, voltak barátaim, szerető családom és három év is megvolt villanyszerelő szakmám tanulmányaiból, már csak egy év és egy vizsga, s megkapom a bizonyítványt róla. Persze, akkor ez mérhetetlen nagy feladatnak tűnt, amit nem igazán láttam át. Cirka százharminc kilós voltam, s idegileg labilis…

Bennem volt két év terhe. Az előző két évben megtapasztaltam a földi mennyet és poklot. Hazánk híres zenészeivel kerültem haveri viszonyba, és gyönyörű csajokkal sikerült más jellegű kapcsolatba kerülnöm. Persze, ezek csak felszínes dolgok voltak, de ez mániásan lényegtelen is volt. Nők, pia, fű, és rock and roll. Remekül éreztem magam…

Előtte, és persze utána pedig szenvedtem, hiszen depressziós szakasszal kezdtem és zártam betegségem aktív korszakát. Az öngyilkosság gondolata általános, napi szintű volt. Sajnos, sokan azt hiszik, hogy a depressziós ember, az beteg akar lenni és még diplomás emberek, tanárok is ebben a hitben élnek. Azt hiszik, hogy az tudatos. Szólok, senki sem akarja, hogy az legyen. Hogy ne tudjon gondolkodni. Hogy ne érezze az ízeket, ne lássa a színeket, ne találja meg boldogságot abban, amit szeret…

Senki se akar depressziós, vagy bipoláris beteg lenni, tehát nem elítélni kell, hanem megérteni, azt, hogy ez a kereszt nehéz, nagyon nehéz. A bipoláris zavar pedig genetikán keresztül "terjed", s az ember a szüleinek többnyire csak köszöni az életet, s nem nézheti azt, hogy apám miért adta a bipoláris zavarát tovább nekem, édesanyám pedig miért adta át a félelmeit, amikor nevelt. Általában csak megköszönjük, hogy életre hívtak minket.

MERRE

Na, persze félelmekkel és szorongásokkal, de belevágtam a tanulásban. Iskolámban új osztálytársaim között voltak kajlák, és voltak empatikus emberek is, akik inkább segítettek, minthogy gúnyolódtak volna, ahogy azt a néhány semmire kellő tette. Persze, meg is lett a jutalmuk. Tudom, hogy az élet nem mese, de rendszerint a jók és a rosszak is elnyerik jutalmukat vagy büntetésüket, ha nem is materiális értelemben. Én itt is ezt tapasztaltam, így öt évvel később. Erre mondja Lukács Laci a Tankcsapda frontembere röviden, hogy "mindenkinek, ami jár". Ez rendszerint így is van, még ha kegyetlenül is hangzik, s tudom, hogy a tragédiák kiesnek ebből a "játékból", mert tragédiát senki se érdemel, de szinte mindenkinek kijut.

Tovább táncolnék az időben, de azt meg kell említenem, hogy még mielőtt visszatértem a szakmunkás képzésbe, 2006. augusztus 29.-én hoztam létre Interneten a mániás depresszió oldalát. Sok munkával, de életre hívtam. Fizettem is, hogy más portálok reklámcsíkján fenn legyen. Akadt is látogató, de nem alakult akkor még tábora a lapnak…

A szakmámat megszereztem, mind elméletből, mind gyakorlatból négyes lettem és külön gratuláltak szóbelin a felkészültségemért. Büszke voltam, rengeteg energiát fektettem a tanulásba, és sikert értem el. Ráéreztem a siker ízére. Édes, mint a méz. Ahogy Czigány Márton barátom és mentorom szokta mondani: "a sikernek nem titka, hanem ára van". Én pedig: "igazad van, és ez a munka". Nem a gyári soron való robotra gondoltam, hanem arra, amikor élvezed azt, hogy szenvedsz, hogy rossz, hogy ott motoszkál a fejedben este, hogy hogyan kellene megoldanom azt a munkafeladatot. Feladatot, s nem gondot. A gond, egy megoldhatatlan probléma. Ahogy Pál Ferenc előadásán hallottam, a megoldhatatlan problémában az a jó, hogy nem is kell megoldani. El kell fogadni, különben nagyobb bajt okoz, mint amekkora…

HOGYAN TOVÁBB

Aztán döntés elé kerültem. Munka vagy tanulás? A munka nem volt büdös számomra, de nem tudtam beilleszkedni az építőiparban. Nem tudtam elképzelni, hogy évekig, évtizedekig tudnám végezni anélkül, hogy össze ne roppanjak lelkileg, hogy el ne veszítsem személyiségem értékeit. Mertem változtatni. Édesanyám, mint rendes szülő azt mondta, bármi legyen a döntésem, ő támogatni fog. Nem mondta azt, hogy kell a pénz, fiam menj, szenvedj meg érte. Hanem a legnagyobb ajándékot, a döntés szabadságát adta nekem, pedig a család anyagilag szó szerint csak a túlélésre játszott.

Nem hónapról hónapra, hanem hétről hétre, sőt néha napról napra éltünk. Nem szégyellem, nincs mit. Édesanyám jó asszony, aki egyedül nevelt, egész életében azt mondta, tégy, bármit én segítek. Jó lesz a lekváros kenyér is, nem kell a selyemsonka, ha tanulni akarsz. Igen, én tanulni akartam, s mivel a lélekben gazdag emberek nagyon kicsi vagyonnal is boldogok tudnak lenni, így szakközépiskolás lettem. Korábbi középiskolám a Széchenyi nem vállalt még négy évre, de egy hasonló szintű iskola, a Munkácsy örömmel vett fel.

BEBIZONYÍTOM

Kétségek cikáztak bennem. Képes leszek-e rá vajon? A szakközép szintjét vajon el fogom érni? Környezetem egy jelentős része abban a hitben élt, hogy a "kis bolond" nem szerez érettségit, felesleges odamennie. Barátaim, s a családtagjaim pedig azt mondták, hogy én nem csak egy érettségire vagyok képes. Úgy éreztem, méltó feladatot kaptam, s mivel édesanyám ekkora áldozatot hozott értem, és a kétkedőket is szerettem volna bebizonyítani, hogy én az vagyok, aki erre is képes, hát belevágtam. Akkoriban még azt hittem, hogy én gyengébb képességű vagyok, mint az átlag. Nem buta, csak nem okos.

Nekivágtam. Újra, új osztály, s már új iskola is. Szerencsémre, az iskolám, rossz hírére nem igazán szolgált rá. Való igaz, hogy a szakmunkás részen volt egy-pár debil és egy bizonyos etnikum aránya is elég magas volt, de a tanárok és az osztálytársak jó fejek voltak. Senki se akart negatív lenni, lehúzni, pedig tudatosítottam mindenkivel, hogy én bipoláris beteg vagyok. Aki megérti, azt emberszámba veszem és segítem, ha kell, aki nem, az számomra nincs.

Olyan volt, mint egy szép mese. A tanárok segítettek, s nem azért mert bipoláris vagyok, hanem azért, mert őket is egyenrangúan kezeltem. Amellett, hogy megadtam nekik a maximális tiszteletet, kivétel nélkül. Volt olyan tanárom, aki az utolsó félév közepén tudta meg, hogy ez a bajom és nagyon meglepődött, hogy pont én, aki milyen kiegyensúlyozott, ebben szenvedek.

A tanulás jól ment. Persze, fektettem bele egy kis energiát is. Én lettem az osztály strébere, s sokak szerint még "puncsos" is voltam, de nem tudtak rám haragudni, mert őket is ugyanúgy tiszteltem, mint a tanárokat, s ott segítettem nekik, ahol csak tudtam. Irritáló voltam, mégis ha egy influenza után visszatértem, örültek nekem. A puncsról csak annyit, hogy én mindig tudtam a tanárokkal beszélgetni, ugyanúgy, ahogy a diáktársakkal. Persze, más szókészlettel. Nem kértem soha egy tanárt se arra, hogy adjon jobb jegyet, s nem dicsértem meg azért, amire nem szolgált rá valójában.

KETTŐSSÉG

Tehát, kissé megosztó figura voltam, de nem bántam. Életem kettős színtérré változott. Egóm próbált folyamatosan szorongásba tartani, a lelkem pedig, ha kiszabadult, akkor nagyon szép dolgokat alkotott elmémmel. Első depressziós fázisom óta írok verseket, azaz 2004 óta, bár manapság kevesebbet. Ez egy hatalmas szabadság a léleknek, s a művészet által felül tudtam kerekedni a világon, de ez nem volt elég ahhoz, hogy a végtelenül maximalista énem elfojtsam. Egy szélsőséges kettősség tartott fogva, s fáradtam. Testsúlyomat is próbáltam kordába tartani, s mára az egykor 130 kilóra duzzadt gyerekből, egy 89 kilós lett…

TEHETETLENSÉG

Tanulmányi eredményeim nagyon jók voltak. Minden évben négy egész felett produkáltam, de ez nem volt elég. Jobb és jobb jegyeket akartam. Amiből négyes voltam ötöst… Ez a szorongás, addig fajult, míg agorafóbiám lett. Nem mennék bele, de a lényeg, hogy a közlekedés, akár épületen belül is szenvedés volt. Az iskolám hatalmas volt, s nagyon hosszúak a folyosói. Megszenvedtem velük. Otthonról a buszmegállóig is néha alig bírtam eltántorogni. Terapeutához mentem, és segített. Igaz, az első pszichoterápia után visszaestem, de rá egy évre, egy négy hónapos kognitív terápia után rendbe jöttem.

A pszichoterápia egy csoda, s ha gazdag lennék, lenne egy állandó terapeutám… Mindössze a szakember számára az volt meglepő, hogy semmit nem adtam fel azért, mert fájt. Úgy jártam napról napra iskolába, mentem kosár vagy focimeccsre, hogy rosszul voltam. Sokan bezárkóznak otthon és ki se teszik a lábukat, de én nem hagytam magam…

SIKEREK

A pszichoterápia új arcot adott nekem, a személyiségem sokat fejlődött, illetve frissült. A betegségem kínos időszaka óta én már annak is örültem, s örülök a mai napig, ha úgy kelek fel, hogy nem vagyok depressziós. Ha esik, ha fúj, de a mentális egészségem rendbe van. Sikeres is lettem, nem csak boldog. Én kísértem az osztályfőnökömet szalagavatón. A ballagáson igazgatói dicséretet kaptam könyvjutalommal. Nem sokan kaptak, de nem ez volt az ajándék. Szép könyv, képekben gazdag. Biztos azért ajándékozták, mert korábban egy író-olvasótalálkozón, ahol akkor épp én voltam az író, mondtam, hogy nem szeretek hosszan olvasni.

Az igazgatói dicséretnek nem is az volt a szépsége, öröme, hogy a családom is láthatta, hogy az iskolám elismer, hanem az, amikor felszólítottak a színpadra és a hűvös protokolláris taps mellett az osztálytáraim fütyültek és kiabáltak. Azt hiszem, az volt az igazi elismerés, azt a díjat csak én kaptam meg a többi díjazott közül. Rám nem csak iskolástársaim néztek irigyléssel, s a rokonaim voltak büszkék, hanem az osztálytársaim is megemelték kalapjukat. Ez a gesztus sokkal több a a szívnek, mint egy szép könyv és egy díszes papírszelet. Az a köszöntés volt a siker. Persze, az alkotói munkásságom okán írt rólam cikket a város honlapjának egyik újságírója, s csináltak velem rádióműsort, de az se ért fel, azzal a fél perccel, amikor nem csak egy tapsot kaptam, ami járt a strébereknek. Ott engem tapsoltak, s nekem fütyültek, nem az átlagomnak…

BÁTRAKÉ A SZERENCSE

Az érettségim egész jól sikerült. Az írásbeli nem jött össze nagyon jól, de a szóbelin mindenből ötös lettem, s négy tantárgyi dicséretet is kaptam, s ismét természetesen külön gratulációt, ezúttal is a vizsgaelnöktől, ahogy anno a szakmunkás vizsgámon.

Ismét jöttek a kérdések. Merre tovább? Munka vagy tanulás? Érettségivel már jobb lehetőségeim voltak, de azért messze nem olyan, ami számomra hosszú távon kifizetődött volna. Pénzük ugye akkor se volt sok, s én web-programozó akartam lenni, de ahhoz Budapestre kellett volna mennem. Ahhoz pedig pénz kell. Szerencsére a Czigány család, akiknek sokat köszönhetek felajánlotta, hogy nagyon baráti áron lakhassak a pesti lakásukban. Azt mondtam, ezt a lehetőséget, ha kihagyom, akkor egy életen át fogom bánni és bántani magam. Szeretett anyám ismét azt mondta, fiam, csak neked legyen jó, s vagy már annyira bölcs, hogy dönts. Döntöttem és utaztam. Édesanyám fájó szívvel engedett a városon túlra, de mindig mondtam neki, hogy ne izguljon, nem halok meg, csak elutazok tanulni.

FŐ AZ ISKOLA

Budapestre költöztem, ahol a szokásos kétségek vettek üldözőbe. Képes vagyok vajon erre is? Távol Egerszeg biztonságos, statikus világától? Ez itt a főváros, s egy főiskola. Itt már nincsenek osztálytársak, s nem olyan jellegű a tanár-diák kapcsolat. Eleinte minden könnyen ment a hétköznapokban. Rengeteg új dolog lett hirtelen az életemben. Ez jó volt, de egyben szinte emészthetetlen is. Szerencsére, barátaim Pesten mindig segítettek. Lakótársam lett, bár nem egyszerre a Czigány család huszonévesei (Péter, Márton, Anna), akiktől sokat tanultam, s talán ők is tanultak tőlem pár dolgot.

A főiskolán nehezen indult be a szekér. Főleg a Java programozással gyűlt meg a bajom. Néha úgy éreztem, hogy ez nem fog menni, a képességeim határát súrolom. Való igaz, az első félévem 3,41 -es kreditindexszel zárult (29/29 kredit), de a második félévre felpörögtem. Rájöttem, hogy a tanulást úgy tudom hatékonyabbá tenni, hogy több energiát fektetek belé. A munka, mint eddig, mindig sikert jelentett. 4,8-as kreditindexem lett (35/35 kredit), ami, ha minden igaz, tisztességes ösztöndíjat fog jelenteni… Pótvizsgát még egyszer sem vettem igénybe.

Sikerült komoly tárgyakból jeles érdemjegyet elérnem (Tervezőgrafika, Action Script, Internetes alkalmazásfejlesztés, Vállalatgazdaságtan). Manapság sok pszichiáter és szociológus előadását hallgatom, s úgy érzem, stabil érzelmi, szellemi és erkölcsi lábakon, s viszontagságos anyagi helyzetben tudom megkezdeni a következő fél évtizedet.

MUNKA ÉS A BETEGSÉG

Bár az valóban tény, hogy bármikor visszaeshetek betegségembe, de nem fogok, mert erősebb lettem nála.

Nem hittem el, hogy azért mert egy életen át tart, egy életen át lehet felettem úr. Az orvosok és a terapeutáim megmondták, az, az úr, aki azzá tud válni. Nem hiszek abban, hogy ebből a betegségből nem lehet 100%-osan kijönni. Ha hinnék benne, azon a napon hagynám abba a közel öt éve tartó tevékenységemet a Bipoláris világnál.

A minap épp elgondolkoztam, hogy öt éves lesz az oldal, s öt éve vagyok részben, majd egészen egészséges. Őszintén megkönnyeztem azt, hogy valóban a munkámnak van értelme, és én nem vagyok elveszett. Öt év alatt mentettem meg saját életem és tette szebbé sokakét. Kellhet-e ennél több fél évtized alatt? Nem hiszem.

Öt éve csinálom, és mindennap úgy érzem, mintha ma kezdtem volna, mintha egy teljesen új dolog lenne. Napról napra, nincs fásultság, muszáj érzés. Ez az életem egyik legfontosabb és legnagyobb kihívása, motorja, ez is tart életben. Tudom, hogy még sok ezer embernek fogok segíteni, s így nyugodtan tudok lefeküdni, s aludni. Így bele tudok nézni a tükörbe, minden gyengeségemmel együtt.

Ha skizofrén lennék, nem biztos, hogy létre tudtam volna hozni azt, amit létrehoztam. Valószínű, mély önsajnálatba bújnék, legalábbis egy időre. Félreértés ne essék, van skizofrén haverom, s sosem mutatom ki felé, hogy sajnálom, azzal csak negatív lennék. Sajnos, nem tudok mit kezdeni azzal, hogy az ő állapotukat nem lehet visszaállítani, csak nyújtani és azt én nehezen viselem. Ha lenne náluk olyan szintű remisszió, mint a bipolárisoknál, valószínű, hogy eggyel több oldalt szerkesztenék. Az se kizárt, hogy egyszer leszek olyan erős, hogy az ő zászlójukat is felmarkoljam, de egyelőre nem vagyok az.

Munkám során sok száz, talán néhány ezer embernek segítettem, kinek azzal, hogy szemléletesen elmagyaráztam, mivel áll szemben, kinek azzal, hogy levelezgetés útján elmagyaráztam, mit és hogyan tud feldolgozni, helyre tenni. Egyeseknek már az is előrelépés volt, hogy társakat találtak, mind betegek, mind hozzátartozók Internetes barátságok születtek a tevékenységem által. Az elmúlt öt év alatt egy forintot se kértem, s nem is fogadtam el senkitől.

Félreértés ne essék, szegény gyerek vagyok, édesanyám gyári munkás, én tanulok, de sok egyéb mellett jó anyám arra megtanított, hogy ha valami jót teszek, s az jól esik, attól jól érzem magam, annál nagyobb fizetség nem lehet. Persze hazudnék, s abban nem vagyok profi, ha azt mondanám, hogy nem eset volna jól, ha legalább a költségeimet tudtam volna fedezni, de nem a pénzszerzés, vagy a szükségtelen életkellékek halmozása lett volna a célom, hanem egyszerű megélhetésre kellett volna. Nem egyszer volt, hogy üres zsebbel telt el másfél hetem, mert otthonról nem szokott pénz jönni, az enyém pedig elfogyott. Szerencsére, a barátaim mindig fogták a kezem, de az a véleményem, csak annak a kezét lehet fogni, akié erős, és csak azét fogják, akiét érdemes.

ÚJ SZAKASZ

Pont ma, amikor átnézem, s publikálásra szánom eme írásom, amely lezárt egy fél évtizedet életemből, kiderült, hogy az állam nem támogat tovább, s árvasági juttatásom iránti méltányossági kérelmem elutasította, s jogorvoslatnak helye nincs. Szerintük a web-programozó szakmai tanulmányok komolytalanabbak, mint azok a diplomás képzések, amik csak növelik a munkanélküliek számát. Tehát, ismét problémával kerültem szembe, de megtanultam, alázattal, tiszta szívvel, és munkával, ez nem lesz megoldhatatlan.

Kitartásommal szeretnék inspiráló hatással lenni sorstársaimra, hogy nincs lehetetlen, csak kérni kell a segítséget. Elfogadni, és felvállalni a fájdalmakat. Na, és persze bele kell vágni az újba, ahhoz kell egy kis bátorság is. Végül, hadd zárjam egy Csernus Imre idézettel az írásom:" Mindig a negatív megmérettetés mutatja meg, hogy ki mennyit is ér valójában."