Elfáradhat-e a lélek hitében, ha a világ átkát cipeli a szív? Bizony nem.
Vannak rossz természetűnek mondott emberek, mint magam is – vajon hát rossz vagyok teljesen? Vajon hitem az Istenben, a Hazámban és a Nemzetemben rossz, kiirtandó?
Kiirtandó vagyok a Nemzet talajából, mert nékem az Isten kertjében nem jutott csak pitypang-lét?
Én azt gondolom, rossz kertész nem lehet az Öregisten, ha engem ilyen szívvel épp ebbe az Ő gyönyörű portájába ültetett. Szándéka van mindenkivel, akin rajta tartja a kezét: én pedig nap mint nap érzem az igazsága súlyát. Olykor megrogyik a lelkem, de mindig támasztott az Úr mellém erősebb lelkeket, akik belém karoltak, felsegítettek. De ezek a lelkek sem a saját módjukból lettel erősebbek, Nekik is az Isten adott mankót, míg eljutottak oda, ahol engem felemelhetnek.
Kicsi, gyönge kis teremtménye vagyok én e kertnek, s hogy miért ilyen, nem tudom. Vannak az embernek természetes határai – kinek észben, kinek idegekben, lélekben, akaratban, vagy csupán szerencsétlen egybeesések folytán – amely határokat tán a jó szándék kissé kitolhat, a barátok társasága megnövelhet, kiszélesíthet, de az ember, ha egyedül marad, csak annyi tud lenni, amennyi.
Én most egyedül maradtam – sosem voltam magányosabb. Ám van valami, amit elveszíteni nem tudok, nem akarok, nem is lehetne a pusztulásom nélkül: az a kis gyönge, szélbe kapaszkodó kis vékony szárú pitypang-tudatom, ami akkor is vagyok, ha a liliomok között őriz a tavasz, és akkor is, ha csak a kerítés túloldaláról bólogatok piciny fejemmel.
Mert Isten nem húzott kerítést e birtok körül, azt az emberek rakták. S rakják is, míg világ a világ, át- meg átrakják, s nem kérdezik a magamfajta csúfságot, kinn marad-e vagy bevágyik… de az Öregisten földje markolja a gyökereim, az Ő lehellete fésüli pimasz bozontomat.
Ha egyedül kell kihúznom a derekamat a Himnusz hangjaira, az épp olyan harmatot áldoz a szemeimből s épp olyan édes lesz szívemen Székelyföld távoli sóhaja.
Ha egyedül, hát egyedül: de magyarnak lenni és Nemzetemért tenni, írni – kötelesség.
Hogy nem dicsőség, nem koszorús diadalmenet a Hazáért küzdő szó útja, tisztelettel elfogadom.
Csak az Öregisten tartsa az én bokámat, és üssön a számra, ha testvéreimet bántanám – hisz ők is csak virágok, de magyar virágok.
Adj nekem, Uram, erőt, de ne adj több barátot – elveszíteni ne adj több barátot!
Adj nekem, Öregisten, tiszta szívet és szavakat, de ne dicsérj engem többé – csak igazságos kezedet érezzem mindig!
Adj nekem, jó magyarok Istene munkát és fáradságot – és más kezébe add a kenyeret, amelyet megszolgálok: a felnövő, új magyar Nemzetnek add édes kenyeredet örökül: a szabadságot!
6 hozzászólás
Veretes gondolataidat olvasom már harmadszor… és még nem elég…
Adja az Isten, hogy mindenikünk lelkében tettek folyamába szelidűljön az ilyen balzsam!
Adja az Isten, hogy mindenikünk lelkében tettek folyamába szelidűljön az ilyen balzsam!
Ámen! Egy kicsit szélsőséges óhajaid vannak az Öregistenedhez, de egyébként szépen írsz!
Bizony én azt mondom, sok millió pitypangra lenne szükség, hogy e hazát
úgy kormányozzuk, hogy valamennyi pitypangnak esélye legyen egy szebb,
nemesebb kerthez, hazához.Hogy ne a más kertjében ütne tanyát.
Köszönet az igaz sorokért.
Üdvözlettel. santiago
Ó, egyre több és több virága nyíladozik már az Anyaföldnek! :)))
Én köszönöm a látogatást!