Magyar Pitypang

Elfáradhat-e a lélek hitében, ha a világ átkát cipeli a szív? Bizony nem.
Vannak rossz természetűnek mondott emberek, mint magam is – vajon hát rossz vagyok teljesen? Vajon hitem az Istenben, a Hazámban és a Nemzetemben rossz, kiirtandó?
Kiirtandó vagyok a Nemzet talajából, mert nékem az Isten kertjében nem jutott csak pitypang-lét?
Én azt gondolom, rossz kertész nem lehet az Öregisten, ha engem ilyen szívvel épp ebbe az Ő gyönyörű portájába ültetett. Szándéka van mindenkivel, akin rajta tartja a kezét: én pedig nap mint nap érzem az igazsága súlyát. Olykor megrogyik a lelkem, de mindig támasztott az Úr mellém erősebb lelkeket, akik belém karoltak, felsegítettek. De ezek a lelkek sem a saját módjukból lettel erősebbek, Nekik is az Isten adott mankót, míg eljutottak oda, ahol engem felemelhetnek.
Kicsi, gyönge kis teremtménye vagyok én e kertnek, s hogy miért ilyen, nem tudom. Vannak az embernek természetes határai – kinek észben, kinek idegekben, lélekben, akaratban, vagy csupán szerencsétlen egybeesések folytán – amely határokat tán a jó szándék kissé kitolhat, a barátok társasága megnövelhet, kiszélesíthet, de az ember, ha egyedül marad, csak annyi tud lenni, amennyi.
Én most egyedül maradtam – sosem voltam magányosabb. Ám van valami, amit elveszíteni nem tudok, nem akarok, nem is lehetne a pusztulásom nélkül: az a kis gyönge, szélbe kapaszkodó kis vékony szárú pitypang-tudatom, ami akkor is vagyok, ha a liliomok között őriz a tavasz, és akkor is, ha csak a kerítés túloldaláról bólogatok piciny fejemmel.
Mert Isten nem húzott kerítést e birtok körül, azt az emberek rakták. S rakják is, míg világ a világ, át- meg átrakják, s nem kérdezik a magamfajta csúfságot, kinn marad-e vagy bevágyik… de az Öregisten földje markolja a gyökereim, az Ő lehellete fésüli pimasz bozontomat.
Ha egyedül kell kihúznom a derekamat a Himnusz hangjaira, az épp olyan harmatot áldoz a szemeimből s épp olyan édes lesz szívemen Székelyföld távoli sóhaja.
Ha egyedül, hát egyedül: de magyarnak lenni és Nemzetemért tenni, írni – kötelesség.
Hogy nem dicsőség, nem koszorús diadalmenet a Hazáért küzdő szó útja, tisztelettel elfogadom.
Csak az Öregisten tartsa az én bokámat, és üssön a számra, ha testvéreimet bántanám – hisz ők is csak virágok, de magyar virágok.
Adj nekem, Uram, erőt, de ne adj több barátot – elveszíteni ne adj több barátot!
Adj nekem, Öregisten, tiszta szívet és szavakat, de ne dicsérj engem többé – csak igazságos kezedet érezzem mindig!
Adj nekem, jó magyarok Istene munkát és fáradságot – és más kezébe add a kenyeret, amelyet megszolgálok: a felnövő, új magyar Nemzetnek add édes kenyeredet örökül: a szabadságot!