Ellentétben azzal az első, igen kézenfekvő gondolattal, hogy a durva, kegyetlen meséket, én azokat szeretném legalábbis korosztályhoz kötni, amelyeknek az a csúcspontja, amelyek azzal végződnek, hogy „és boldogan éltek, amíg meg nem haltak”! Igen csúnya félreértések adódnak ebből.
Az egyik hétvégén kedves kollégánk meghívta a társaságot a Velencei-tó melletti nyaralójukba, hogy majd ő főz gulyást, mi vigyünk sört és kellemes beszélgetéssel, lazulással töltsük a napot/hétvégét. És hogy ez hogy jön a mesékhez? Mindjárt kiderül, egy kicsit hadd részletezzem az élményt, ami alapján levontam a következtetést.
Már majdnem mindenki megérkezett, amikor befutott legfiatalabb kolléganőnk, a párjával. Mindenkinek bemutatta, és mindenkinél gondosan hozzáfűzte az információt: „Nem a férjem.” Ezt mi is láttuk. A kolléganőről és házasságáról eddig annyit tudtunk, hogy néhány évvel ezelőtt ment hozzá – akkori elmesélése szerint – élete szerelméhez, akit egy „gonosz első feleség karmaiból mentett ki”. Nehezen szabadultak attól az undok nőszemélytől, szerencsére gyerekük nem volt. Nekik, ha nem is könnyen, született egy kislányuk is, tündér helyes csöppség, építkeztek is, igaz, kint a város szélén, messze mindentől. Van állás mind a kettejüknek, van házuk, gyönyörű gyerekük, teljes a boldogság. Vagy mégsem? Mégsem. Ezt kellett megtudjuk. Ezzel telt a szép nyári nap. Mert minden rendben volt eleinte, amikor még alig ismerték egymást. Valami történet is előkerült, hogy milyen magányos volt a hölgy ekkortájt, ezért gondolta, milyen jó, hogy találkoztak. Néhány évvel ezelőtt a történet egy kicsit másképp hangzott, most a magányból menekülés volt a fő vezérfonal. És ott, az új lovag előtt, meghallgattuk, hogy mennyire más a férje, mint ő, hogy mennyire nem kedveli azokat a szórakozásokat, amiket ő, hogy az összes ismerős is azt mondja (igen, most, nyolc éve után!), hogy mennyire nem valók ők össze és nem értik, hogy hogyan maradtak együtt nyolc évig-
Én mást nem értek. Ha ennyire különbözőek, ha szórakozni, pihenni nem tudnak együtt, akkor ennek nyolc év után kellett kiderülni? Mert ameddig küzdöttek a gyerekért (igen, évekig próbálkoztak, mire az a gyönyörű csöppség világra jött), amíg a fiatalasszony egyetemre, továbbképzésre járt, új munkahelyen kellett maximálisan helyt állni, addig ezek nem derültek ki. Az sem derült ki, hogy az ifjú férj azt szereti, hogy kedves felesége elé tegye a vacsorát. Hogy tiszta legyen a lakás. És hogy szívesebben van inkább otthon, mint a barátokkal, valahol másutt. Ez most mind a negatív oldalra került. Mert bezzeg ez a srác, aki ott lakott a szomszédjukban, természetesen egy igen rossz házasságban, mennyivel szebb és jobb. A jobbat nem tudtam megítélni, mert amikor a háziak kérték a szintén ott nyaraló unokaöccsüket, hogy ne tegyen többet a tűzre, főleg nem az előző nap levágott friss gallyakból ne, mert a néhány hónapos gyerek nem (ő sem) szereti a füstöt, akkor ez a kedves jó ember folytatta a tűzrakást. A frissen levágott ágakból. A szépség meg ízlés dolga, nem vitatkozunk azon, hogy nekem mennyire tetszik vagy sem a nyáron fekete bőrnadrágban, kockás ingben érkező idegen, akinek hosszú szakálla és haja, valamint széles kalapja alól és napszemüvege mögül csak pont a lélek tükre nem látszódik. Valamint a bemutatkozásnál a sok Nagy János, Kovács Ili és hasonlókra válaszul annyit mond: „Csiga”. Az meg csak az én kíváncsiságomon fricska, hogy a későbbi érdeklődés „És hogy alakult ki ez a becenév, esetleg a családnévből?” semmiféle választ nem kaptam.
Pillanatokon belül kiderült, hogy milyen szemét a férj, mert – ugyan még egyszer sem mondták neki, hogy szívesebben szórakoznának társasággal, mennének moziba – nem jött rá, mire vágyik a felesége. És ugyan hordta a gyereket a bölcsibe, oviba, amikor anyu vizsgázott, vagy értekezleten kellett bent maradnia, de nem értette, nem érezte meg, mit szeretne asszonykája. És hát az a csúcsa mindennek, hogy nem akarja a gyereket az otthonról lelépő, lakással nem rendelkező pár kezébe adni. Mert az új szerelembe esett fiataloknak egy kisbuszuk és abban a barátoktól kapott hűtőszekrény volt a vagyonuk. Ja, volt egy sátruk is, meg egy bérelt lakás. Igaz, hogy csak egy szoba, egy háznak a pincéjében, de hát „miért nem lehet ezt a férjemmel kulturáltan megbeszélni?”
Itt ér össze a mese habbal a kolléganő életével. Mire számított? Azt hallotta, hogy és „boldogan élnek, míg meg nem halnak” és úgy gondolta, hogy ez így is van? Hányszor halljuk kárhoztatni a durva, brutális filmeket, még Hófehérke is a horror kategóriájába esett, és hányszor magyarázzuk a gyereknek, hogy ez csak film, ez csak mese. Miért nem magyarázzuk el ugyanígy minden ilyen mesebefejezésnél, hogy ez csak mese??? Hogy kemény munka lesz összecsiszolódni, összeszokni egy olyan emberrel, aki gyakorlatilag idegen. Akinek az esti szokásai, családi programjai huszonéven át mások voltak, mint a mieink. Miért nem magyarázzuk el, hogy egy házasságban igenis vannak hullámhegyek és hullámvölgyek. Hogy a problémák arra vannak, hogy megoldjuk őket. És némelyik nem „adduramistenazonnal” oldódik meg, hanem hosszú, gyakran kemény munka árán. Mert igen, kell legyen idő a nehézségek megoldására, mert nem akkor jön le a csempéről a kosz, ha mosolyogva, tánclépésekben átsimítunk rajta. Az ablakról sem. A felfájás – ne adj isten más betegség – nem mindig múlik el azonnal. Néha idő kell hozzá. És kell kompromisszumot is kötni. Mert attól lesz mély a kapcsolat, ha az ember megoldja a gondokat. Együtt. Tény, hogy amióta a nők magukban is el tudják tartani a gyereküket/gyerekeiket, az anyagi kényszer már nem lebeg a szem előtt, hogy „jaj, csak jól kijöjjünk, csak feleljek meg neki, mert mi lesz velem egyedül?!” Könnyű „megtartani” egy olyan kapcsolatot, ahol az egyik fél függ a másiktól. Tarts meg olyat, aki magadért szeret! Ja, hogy ez odafigyelést igényel? Néha áldozatot? Persze. Megéri? Mindenki maga döntse el, hogy megéri-e a közös emlék, arról, hogy az esküvői tanúm ráült a csokromra, a közös öröm, hogy megszületett a lány, majd megszületett a fiú, a közös tanakodás, hogy melyik iskola legyen, a közös aggodalom, hogy felveszik-e, a közös vacsorák, amikor elmesélik, hogy mi történt és nevetve parodizálják tanáraikat. Az együtt látott tájak, az együtt megnézett filmek, az együtt hallott zenék. Hogy este van otthon valaki, vagy legalábbis lehet várni, hogy hazajöjjön. A közös barátok. Hogy nem muszáj mindig a topon lenni, mert ennyi idő után lehetnek rossza napjaim és van kinek elmondanom, ha valami nem sikerült. De ha neki vannak rossz napjai, akkor tudom, hogy mit kell csinálni, mondani, vagy leginkább mit nem kell csinálni, mondani, hogy könnyebb legyen. Hogy van kinek elmondani kétségeket, vicces helyzeteket, kellemetlen élményeket. A közös aggodalmak, hogy hogyan oldjuk meg, hogy mire futja, hogy hogyan tervezzük meg és hogyan lesz a jövőben. Megéri?
12 hozzászólás
Szia!
A címből másra (tényleg mesékkel kapcsolatos témára) számítottam.
A kifejtett gondolat (tenni kell egy kapcsolatért) érdekes, csak a mese belekeverését érzem feleslegesnek, annál is inkább, mert az első pár felvezető mondaton túl alig-alig tér vissza, a lezárásnál meg egyáltalán nem. És így nincs is értelme. A téma magában is megállna, "körítés" nélkül.
Üdv,
Poppy
Szia!
Ezek a gondolatok már az én fejemben is megfordultak. Különösen a "gonosz első feleségek" c. szólam szokott bosszantani. Emlékszem, 18 éves koromban már két olyan osztálytársam is volt (!!!); akik menyasszony mellől jutottak baráthoz, és érdekes módon a kezdeti "csak le ne bukjunk" időszakból villámgyorsan átváltottak arra, hogy tulajdonképpen egy rémes és önző csajtól kell megmenteni a "szegény fiúkat". Azt hiszem, ezt hívják a pszichológiában racionalizációnak. Isten adja, hogy ennyire sose bolondítson el a "szerelem"; de az ilyen pasiban megbízni elég nehezemre esne, ha tényleg olyan sz*r neki, akkor előbb szakítson, majd aztán udvaroljon. No mindegy. Remélem, sokan vannak még olyanok, akik esetleg megtanítanák a mi kicsit félresikerült generációnkat, hogy a jó kapcsolatért tényleg dolgozni kell. Jó írás volt!
Üdv,
Kalina
Jut eszembe, a Szex és New York filmvariációját ha láttad, ott Carrie Bradshow megmondta a kislánynak meseolvasás után, hogy "Ez azért nincs mindig így!":D
Köszönöm, hogy olvastok.
Gondolom, mindenki a saját tapasztalatain szűri át a gondolatmenetet. A S&NY-ból csak néhány részt láttam, régebben, ezt pont nem. Mondjuk egy pillanatig nem gondoltam, hogy spanyolviaszt találtam fel a "felvilágosítással". 🙂
Poppy: Nem vagyok nagyon rutinos tollforgató, úgy gondoltam, hogy nem csak keretes szerkezet lehet, hanem lineáris is. Majd igyekszem. És távol áll tőlem, hogy bárkit meg akarjak bántani!
Szia! Engem biztos nem bántottál meg, építő kritikának szántam. 🙂
Üdv,
Poppy
Köszi! 🙂 Mindenképp annak veszem!
Hali
AJK
Jó töréneteket foglaltál bele az írásodba. Bizony, nagyon is az életből vett eseteket taglalsz, sokan hiszik – főleg fiatal fejjel – hogy másoktól elhalászni azt a fiút micsoda vagány dolog. Még középiskolás koromban volt egy osztálytársam, akinek szinte mániája volt, ha találkozott egy fiú-lány ismerőssel, első dolga volt rámenősen rákapaszkodni a fiúra, hogy elcsábíthassa, csak úgy, minden egyéb gondolat nélkül.
Írásod utolsó gondolataival nagyon is egyet tudok érteni. Bizony, egy hosszadalmasan jó kapcsolatért tenni kell. A nyugalmas élet, a szeretetteljes együttlétek nem hullanak az ölünkbe. Nekem tetszett a jegyzeted úgy, ahogyan megírtad.
Szeretettel: Kata
Szia!
Az én véleményem, hogy egyetlen mesét sem kell betiltani. A mesék mindig a jó és a rossz küzdelméről szólnak, és így az életre készítenek fel minket. Az nem mindegy, hogy ki, hogyan mesél? A mesék végére mindig egyensúlyba kerül a jó és a rossz.
Megfigyelted, hogy a takaros, gondos, odaadó feleségeknek általában részeges, iszákos, durva férje van? És a házias, kedves, családcentrikus férjeknek általában lusta, kicsapongó, rendetlen felesége van?
Ez is egyfajta egyensúly.
Üdv.
Minden mese kell.Így vagy úgy, de tanulunk belőle.Létezik a rossz, de legyőzhető. Nem minden édes és szirupos és szép. Vannak gonosz, csúnya dolgok. Ha utána beszélgetünk a meséréről, semmi gond nem lesz. Este, pedig válasszunk "elaltómesét"-szépet, nyugtatót.
Elgondolkodtató cikk.
Szeretettel: Rozália
Azt hiszem, egy napjainknban egyre durvuló, agresszív módon terjedő problémára világítasz rá, és ez nem más, mint a paráznaság. A társadalom részéről pedig egyre nagyobb a "megértés" az ilyesmi iránt. Fel sem fogják sem azok, akik csinálják, sem a megértő felek, hogy mekkora bűnt követnek el.
Szerintem a második bekezdéssel elég lett volna a kezdés. Mindenesetre érdekes, figyelemfelkeltő cikket írtál.
Üdv: Colhicum
Hát mintha nem mese lenne ez, akkor meg mi? ja nem szóltam semmit.