Mosolyogj!

„Ezen a szerelvényen sokan utaznak.
Miért ne mosolyognál rá valakire?
Légy spontán.
Légy több. …..”

Az egyik vezető, telekommunikációs eszközöket gyártó cég „reklámját” olvashatjuk a metrószerelvények falain.
Nekem persze egyből beindul a fantáziám:

Csütörtök reggel, 7 óra 20 perc. Szuper. Már csak egy nap (na jó, a maival együtt kettő), és hétvége…
(Erről jut eszembe: édesanyám már nagyon várta a Karácsonyt – minden évben. Október elején már teljes karácsonyi hangulatban és lázban égve közölte: „Már csak egy hónap, és itt a Karácsony!” Apukám értetlenkedő pillantásaira a következő magyarázatot adta – minden évben: „”… az október már nem számít. November… na, ez az az egy hónap. Decemberben már Karácsony, az sem számít…”)
Beszállok a metróba. Leülök. (Könnyű dolgom van: Újpest-Központ, a szerelvény innen indul.) Felnézek. Olvasok. A falon látható „hirdetést”. Elolvasom még egyszer. Majd még egyszer. Mire tudatosul bennem az üzenet, „Kérem, vigyázzanak, az ajtók záródnak. A Gyöngyösi utca következik.” Ekkor már rendszerint tele van a metró. Ha „szerencsém” van, még ülök. Ha nincs, már átadtam a helyemet „annak, akinek nehezebb álldogálnia”. Muszáj. Ezt így illik. A Süsü is megmondta. A 6-os villamoson. (Mellesleg jegyzem csak meg – hiszen ismét elkanyarodtam az eredeti témától – rendkívül jó ötletnek tartom a BKV és Süsü közös „akcióját”. Rengeteg pozitív visszajelzést olvasni az újságok hasábjain. Csak gratulálni tudok!)
Szóval, tegyük fel, hogy (még) ülök. Nem kell kapaszkodnom, nem kell arra figyelnem, hogy ne repüljek tova egy-egy „jól sikerült” fékezés vagy éppen egy „Knight Riderest” játszó, a metró végsebességét pont most tesztelni szándékozó, és azt a bizonyos „Hány másodperc alatt van százon?” kérdéskört boncolgató vezető jóvoltából.
Tehát ülök. Nézek ki a fejemből. Nézem az embereket.
Velem szemben egy körülbelül velem egykorú nő ül. Mondjuk, először voltak kétségeim… Fiúsan rövidre nyírt frizura, férfi nadrág, unisex edzőcipő, semmi ékszer (illetve 1 azaz egy darab fülbevaló a jobb fülben, igen, kis karika). Rámosolygok. Viszonozza. Jé, tényleg működik. De nem. Mégsem… Rám kacsint. Ez nem jött be.
Próbálkozom tovább. Kissé balra tőlem fiatal pár ül. Rájuk mosolygok (próbálok egyszerre mindkettőjükre, nehéz…). Válaszképpen – a fiú érdeklődő(?) tekintetét most nem figyelembe véve – a hölgytag megsemmisítő pillantásokkal méreget. Látom rajta, tudom, hogy mire gondol: „…jó pali, mi? Kéne, mi?”
Feladom. De nem. Nem tehetem, hiszen én „több” vagyok. Ráadásul „spontán”.
Kicsit távolabb tőlem az egyik ajtónál áll egy férfi (igazi), festékes munkásruhában. Úgy ötven körülinek saccolom. Tesztelek: mosolygok. Ő vissza. Kedvesen. Megkönnyebbülök. Lám, a kezdeti megpróbáltatások után… siker.
A következő megállónál a mellettem ülő fiú leszáll. Tesztelésem legutóbbi alanya „levágódik” mellém: „Hellóka, Józsi vagyok.”
Rámosolygok, de csak azért, mert azt olvastam, „…miért ne…” Bátorításnak veszi. Közelebb ül. Mielőtt a másik felemen ülővel egybeolvadnék, ránézek Józsira. Már nem mosolygok. Sőt! Valószínűleg vette az adást, mert egy „hülye k…” kíséretében feláll, és távozik.
Nem adom fel. Mosolygok. Ha kell, ha nem. Körbe. Szerteszét.
Mire úti célomat elérem, meglehetősen kínosan érzem magam.
Mosolyogtam kisgyerekre, aki nyelvnyújtással válaszolt. Mosolyogtam kedves(nek tűnő) idős hölgyre, aki lenézően fordította el a fejét.
Mielőtt leszálltam – sajnos – még hallottam: „Be van rúgva.”

Hát, ennyit a spontaneitásról, a mosolyról.
„Spontán” voltam. „Több” voltam.
Lehet, hogy bennem van a hiba?

Kinyitom a szemem. Te jó ég! Nekem a Ferenc körúton le kellett volna szállnom! Szinte ugyanazzal a mozdulattal termek az ajtónál, mint amelyikkel felugrottam. Mutatványomnak és arckifejezésemnek köszönhetően számos mosoly kíséretében szállok ki a metróból. A Nagyvárad téren.