Ahogy a kisvárosból becsöppenek a metropolisz forgatagába, a hatalmas épületek közé, ahol megannyi impulzus ér, mindig ráébredek, mennyire kicsi is vagyok. Mennyire kisvárosi lány vagyok. Szinte erőfeszítés, hogy ne tátott szájjal bámuljak kifelé a kocsi ablakán.
A pláza végén a mekiben a szokásos menüt kérem. A cinema cityben a hangulatvilágítás elvarázsol. Film alatt eltöprengek kicsit a saját életemen is. Vajon minden a rendes kerékvágásban halad? Jó felé tartok? Elérem a magam elé kitűzött célokat? Változtatnom kellene?
Az utazást is élvezem. Magamtól ugyan nem találnék ide. Egyedül teljesen elveszett lennék a nagyvárosban. Nem is vállalkoztam rá soha, hogy egymagam vágjak neki. Ijesztő, de egyszer azért lehet, hogy majd kipróbálom.
Random módon tűnnek fel és el mindenféle emberek az Árkád mozgólépcsőjén. A folytonos lüktetést érzem az épületben. Mozog a padló alattam, és rengenek a falak köröttem, a fejem felett parkoló, a talpam alatt üzletek, mellettem rohanó emberek. Rengeteg megíratlan történet.
Az Alexandra sosem maradhat ki. Szeretem, hogy halad a korral, és figyelembe veszi a változó körülményeket, igényeket, ez az igazi innováció. Átköltözött egy kisebb üzlethelyiségbe, ugyanakkor teljesen megújult. Ez egy olyan hely, ahol érzem, hogy önmagam vagyok, tudom, mi érdekel, de azért minden részét bejárom, és alaposan szemügyre veszem. Leülök, beleolvasok a választott könyvbe. A kínálat már nem csak a klasszikus értelemben vett könyvekből áll. Mindenből, ami hozzátartozhat ehhez az életérzéshez. Színezők, gyertyák, bögrék, plüssök, írószer… Végül egy színezhető képeslapcsomaggal és egy a kedvenc írónőmtől származó frissen magyarra fordított könyvvel távozok a boltból.
A bizsubolt szintén elmaradhatatlan egy ilyen napon. Én a vidéki lány, beszabadulok a boltba, ahol minden egyes négyzetmilliméter csillog, ragyog. Mindig ilyenkor jövök rá, hogy nem hoztam elég pénzt magammal. Talán jobb is, mert itt nincs az a pénz, amit ne tudnék elkölteni. Karkötők, amiből már több mint negyven van, általában még sincs rajtam egy sem. Nyakláncok, amiket naponta cserélek. Fülbevalók, amiből van néhány kedvenc, és a többi inkább csak a fürdőszobát díszíti. Gyűrűk, amiktől sosem válnék meg. Hajba valók, amik mindig elbűvölnek, de szokás szerint nagyon egyszerű a frizurám. Sálak és táskák, amiből magam sem tudom, mennyi van otthon, de sosem elég.
Ha már itt vagyunk, nézzünk be a Deichmannba is. Mi a kínálat magas sarkúból? A New Yorkerben is körül kell nézni, ha eddig eljöttünk. Be kell szerezni egy-két csinos és divatos új darabot. Cserében meg kell válni ugyanannyi régitől, hogy beférjen a szekrénybe.
Az intesparba már csak azért megyünk be, hogy eltévedjünk benne, és megvegyünk egy csomó olyan dolgot, amiről eddig azt sem tudtuk, hogy létezik, de most itt vagyunk, és nem tudjuk, mikor leszünk itt legközelebb, hát élvezzük ki.
Végül leülünk a forgatag legközepébe, a cukrászdába, ahol percenként hatvanan szaladnak el mellettünk mindkét oldalt, és a látványtól elfáradva, a sütibe belefeledkezünk.
Milyen lehet ezt minden nap átélni? Minden nap ennyi embert látni, felvenni a rohanó életstílust, és velük együtt futni, hogy elérjük a következő buszt, miközben két perc múlva jön a következő? Milyen lehet…? Éppen ezen tűnődöm, miközben hozzám szól egy ismeretlen nő: – Itt Pécsen nincsen semmi élet, úgy szeretnék elköltözni Pestre.
8 hozzászólás
Kedves Nadin!
Remek cikk.
Benne az egész emberiség, legalábbis számomra.
🙂
Szeretettel: Szabolcs
Köszönöm!
Kicsit izgultam, milyen lesz a fogadtatása, de ennek a pozitív kommentnek, most nagyon örülök.
Szeretettel:
Delory
Kedves Delory! Élethűen mutattad be a "metropolisz" lüktetését. Ilyennek ismerem én is, aki itt élek. Mármint Pesten. Csak a poén az, h azt hittem Te, a vidéki lány, valamelyik dunántúli, vagy Dunán inneni kisvárosból Miskolcról, Debrecenből, Szegedről vagy Pécsről szaladtál fel a fővárosba világot látni! 🙂 Minden relatív. Nekem meg New Yorkba, Bankogba, vagy Tokióba kellene elmennem egy kis nyüzsgésért? 🙂 Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Így van, nagyon is relatív kinek mi a metropolisz, ezért is a címe, hogy nekem…
Hát igen, Tokió a világ legnagyobb városa a maga 34 millió valahány százezer lakosával, de aki ott él, annak már nincs hová mennie "egy kis nyüzsgésért"
Szeretettel láttalak:
Delory
Kedves Delory!
Én is szoktam az Árkádban vásárolni, a cukiban üldögélni, de én észre sem veszem ezeket a dolgokat, amiket Te leírtál. Érdekes volt a Te szemeddel látni.
Engem meg Pécs varázsol el, egyszer fel is merült, hogy oda költözhetnénk, de aztán a gyerekeink miatt mégsem oda költöztünk, inkább egy Pest melletti olyan kicsi városba, ami tulajdonképpen egy falu. 🙂
Judit
Kedves Judit!
Én is Pécsről írtam, és bennem és a családomban is felmerült már párszor az odaköltözés gondolata, de aztán mégis mindig maradtunk nyugodt kisvárosunkban Bonyhádon 🙂
Szeretettel:
Delory
Szia Delory!
Hát Pécsen, a városomban jártál? Élvezettel olvastam, hogy mennyire elvarázsolt, éreztem az izgalmadat, szinte láttam, mennyire élvezed. Magam is jártam már Bonyhádon, egy természetközeli kedves kisváros, nem hiszem, hogy elvágynék onnan, ha történetesen ott élnék. Pécs valóban eléggé mozgalmas, nagyváros lett. Az Árkádot nem szeretem, miatta ürült ki a Király, az Irgalmasok utca, szinte az egész belváros beköltözött az Árkádba. Ami ott nincs, azt nem is lehet kapni, pedig valamikor mennyi apró üzletecske volt, mindenki megtalálhatta, amit keresett. Most az Árkád üzleteiben (túlnyomórészt) kínai cuccokat lehet kapni háromszoros áron, mint a kínai boltokban, csak legfeljebb ízlésesebben tálalva. Nekem az Árkád előtti korszak sokkal jobban tetszett. Ha csak ritkán látogatsz el ide, talán mindig élmény lesz, de az élet nyugalmasabb ott a kisvárosban.
Szép, összeszedett az írásod, örülök, hogy rátaláltam.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Köszönöm a hozzászólásodat. Nagyjából kéthavonta el szoktam menni Pécsre, de nem vágyom el Bonyhádról, szeretek itt élni 🙂 Nekem minden megvan itt, amire szükségem van…
Szeretettel:
Delory