Ötvenedikre…

1952-t írtak annak a naptárnak a fedőlapjára, amely évben először léptem át a Mitsky-iskola küszöbét.
Mivel édesanyám háztartásbeli volt, így óvodába nem írattak. Akkor még nem volt kötelező, – úgy emlékszem. Éppen ezért nekem nagyon szokatlan és új volt minden, amit kis elsősként átéltem. Szokatlan volt, hogy időre, pontosan kellett megjelenni az osztályban, hogy végig kellett ülni az órákat, hogy csak meghatározott ideig játszhattunk az óraközi szünetekben.
Bár imádtam a tanító bácsinkat Molnár Árpád tanítót, mégis elég sok idő múlva tudtam csak beilleszkedni az új környezetbe. A tanulással soha nem volt problémám, emlékszem, hogy mindig nagyon szerettem olvasni. A számtannal és a többi tantárggyal sem volt különösebb gondom alsó tagozatban.
Két osztály tanult egy tanteremben, egy időben: első és harmadik osztály / délelőtt /, valamint második és negyedik osztály /délután/. Amikor az elsősöknek úgynevezett csendes-foglalkozás volt, a harmadikosokat akkor oktatta, illetve feleltette a tanító. Így ismétlődött ez fordítva is.
Szerintem ezt az oktatási formát ma már kevesen tudják elképzelni.
A felső tagozat, amit az új iskolában folytattam, már nem volt annyira könnyű. Gondot okoztak az új tantárgyak, többek között a kémia és fizika.
Nem voltam egyedül ezzel a gonddal.
Mivel mindig vékonyka, törékeny kislány voltam, végtelenül imádtam a torna órákat. Magyar Antal – Tóni bácsi- határtalan türelemmel gyakoroltatta velünk a különböző felállásokat. A mai napig fel tudom idézni azokat a gúlákat, amiket a nyolc vagy tíz lány, különböző ünnepségeken bemutatott. Megjegyzem, mindig nagyobb sikerünk volt, mint a fiúknak. Mint a legkisebb és legkönnyebb , én álltam a gúla tetején. Elmondhatom, hogy csodálatos érzés volt. S hogy semmi sem történik véletlenül: az 50. évfordulóról még nem is hallottam, mikor egyik pesti színházlátogatásunk alkalmával még volt időnk egy kis sétára az előadás kezdetéig. Egy kedves ismerősömmel beszélgettünk…nosztalgiáztunk. Ő említette akkor ezt a torna-témát, és dícsért, mennyire tetszett a közönségnek minden alkalommal a bemutatónk. Így jutott eszembe – neki köszönhetően – és így került most a megemlékezéseim közé ez a téma.
Ezeknek a gyakorlatoknak később nagy hasznát vettem a gimnáziumban a tornaversenyek alkalmával.
Az évzáró ünnepségeket nemcsak azért szerettem, mert befejeződött egy tanév, hanem azért is, mert szinte minden alkalommal jutalom-könyvet kaptam jó tanulmányi eredményemért.
A 6, 7, 8. osztály végén már sajnos gyérültek ezek a jutalmak.
Azt hiszem, sokunk nevében mondom most el, hogy jóleső érzéssel gondolok vissza arra a nyolc évre, amit az Ady Endre iskolában, illetve annak elődjében a Mitsky-iskolában tölthettem.
Nagyszerű dolog volt, hogy zenét is tanulhattunk abban az időben. Különböző hangszerek álltak azoknak a tanulóknak a rendelkezésére,akik hajlamot éreztek arra, hogy elsajátítsák egy-egy hangszer kezelését. Emlékszem, nagyon szerettem volna gitáron tanulni, de olyan sok volt a jelentkező, hogy nekem , kis ötödikesnek már csak a xilofon jutott. Annál nagyobb volt az örömöm, mikor egy karácsonyi ünnepség alkalmával egy végzős, nyolcadikos fiúval együtt játszhattam el a „ Kis Karácsony „ című dalt xilofonon.
Elképzelhető, hogy ez volt a zenei alap ahhoz, hogy jó pár évvel később a patinás nagykőrösi „Arany János” gimnázium kollégiumában autodidakta módon tanultam meg zongorán játszani.
Nyári szünetekben a csillebérci-táborban pihenhették ki az év közi munka fáradalmait a gyerekek.
Kirándulni is vittek bennünket, nem is akárhová, és nem is akármivel. A szomszédos vacsi-erdő /Magyarország földrajzi közepe /
volt a helyszín, ahová traktorral és teherautóval szállítottak bennünket. Mindenki teherautóval szeretett volna utazni, mivel az volt a gyorsabb. Sajnos a gyöngébbeknek, és kisebbeknek mindig a traktor jutott. Egyszer sem sikerült feljutnom a teherautóra.
A szülők óriási kondérokban főzték a finom ebédet, ami természetesen pillanatok alatt eltűnt a megéhezett, kifáradt gyerekek jóvoltából. A számháborúzást azért nem felejtem el, mert több esetben nagyokkal voltunk egy csoportban, és általában mi nyertünk. Abban az időben még rengeteg árvalányhaj volt az erdőben. Hatalmas öröm volt rátalálni és persze csokorba gyűjteni, haza vinni. / A természetvédőktől ezúton kérek elnézést./
Akkor még nem fogtam fel, természetesnek tartottam hogy a tudás, amit kaptam, amit kaptunk az iskolában, mind-mind a tanítóknak, tanároknak köszönhető! Nekik, akik fáradtságot, energiát nem kímélve dolgoztak azon, hogy a tudatlan kis nebulókból jól képzett, művelt felnőttek váljanak.
Nélkülük hiába lenne a nagyszerűen felszerelt iskola, hiába lennének bemutató-eszközök, ha Ők nem lennének.

Nos…ilyen gondolatok jutottak eszembe iskolánk átadásának 50. évfordulóján.

Dánszentmiklós, 2008. május 10.