Interjú egy majdnem hajléktalannal
Riporter:
Manapság egyre divatosabbak a következő kifejezések és fogalmak:
megkülönböztetés, előítélet, üldöztetés, idegengyűlölet…stb. Nagyon sokan e szavak valamelyike mögé bújva érnek el bizonyos előnyöket másokkal szemben, vagy e szavakat használják, mondván, ellenük harcolnak.
Szerintem jó pár éve már, hogy rosszul értelmezik a jelentésüket, de leginkább azt tévesztik szem elől, hogy kik is tartoznak valójában ebbe a táborba. Egyszer egy családgondozó azt mondta, sohasem azok sírnak, akik igazán szorult helyzetben vannak. Szerintem ez nem igaz, csak nem tudják, hogyan kell hatásosan sírni. Tény, nem szeretnek siránkozni, inkább megpróbálnak tenni ellene, de eljutnak arra a pontra, amikor muszáj összegezni, miért tartanak ott, ebben mennyire hibásak ők, és mennyire a környezet.
Ők az igazából megbélyegzett emberek. Legtöbbjük ebben az országban született, nem menekült, sem kisebbségi, nem kukaturkáló, sem munkanélküli, sem hajléktalan, mégis, amin keresztül mennek sok embert tett tönkre.
Adjuk át a szót egy régi ismerősömnek, és lássunk egy személyes példát:
Majdnem hajléktalan:
19..-ben születtem, és 1985-ben hoztam egy olyan döntést, amit ugyan nem bántam meg, de hibás döntés volt. Megnősültem, majd tízévi házasság után a nejem elvált tőlem. A törvények lehetővé tették a számára, hogy teljesen kisemmizzen. Övé maradt a lakás, a bútorok, minden. Amikor mindezeket eladta és a pénze elfogyott, a törvény lehetővé tette azt is a számára, hogy újratárgyalást kérjen, és ezek után járjon neki a fizetésem egy negyed része. Azért csak ennyi, mert időközben új családot alapítottam. Ha ez nem így lett volna, akkor a fizetésem felét ítélték volna meg. Tovább tanultam a szakmámban, jó állást kerestem és igyekeztem újra megteremteni mindazt, amire egy családnak szüksége van az életben. Egyszer már megtettem, gondoltam miért ne sikerülne még egyszer, hiszen rendesen dolgozom, mióta csak kikerültem az iskolából. Tévedtem. Szinte semmi esélyt nem ad nekem a jelenlegi jogrendszer. Bármit akarok, bele kerülök egy ördögi körbe.
R.:
Mire gondol?
M.H.:
Valahol élni kell. Irány egy albérlet. Ez nem lehet végső megoldás, hiszen a nettó fizetésem egy negyed része a volt családomé. Az albérlet pedig nagyon drága. Lakáshoz jutni csak hitellel vagy kölcsönnel lehet. Igen ám, de én egyiket sem kaphatok. Hogy miért? Mert a bankok és pénzintézetek mindent figyelembe vesznek, ami kiadásként jelentkezik a mostani családomnál. Például a gyerektartást és az albérleti díjat is. Válaszuk a kérelmeimre, hogy kicsi a jövedelmem, nem látják biztosítva a visszafizetést. Ha így van, akkor lehet, hogy jár nekem valami szociális segély. Megpróbáltam és nem jár. Abszolúte elutasítottak minden fajta kérelmemet azzal magyarázva, hogy túl jó a fizetésem. Hogy van ez? Most kevés vagy sok? Hát persze, hogy soknak találják, egyrészt azért, mert ők nem veszik figyelembe az albérlettel kapcsolatos kiadásokat, másrészt, mert sokat túlórázom. Mégis, ennél többet kellene, mert kétszer is kerültem utcára családostól. Ezt nagyon szégyenlem, holott van munkahelyem. Egyszer már aludtam utcán is. Borzalmas. Én azt hittem, hogy idáig csak munkanélküliek juthatnak.
Gyakorlatilag négy gyermeket tartok el. Az előző családom annyi tartásdíjat kap, mint egy kezdő alapfizetés. Tehát nagyon rendesen eltartom azt a háztartást is.
Nem haragszom én rájuk, csak keserűen tapasztalom helyzetem minden hátrányát, egyetlen előny nélkül. Nem vagyok egyedül. Ezt tudom. Azt is tudom viszont, hogy eddig egyetlen új kormány sem figyelt fel még ránk és a problémáinkra. Néhányunk már elkallódott. Vesztett el mindent, mint én és nem talált segítséget. Körül kell csak nézni. A hajléktalanok közé kerültek tanárok, mérnökök, szakmunkások is, nem csak olyanok, akik nem akarnak semmit már az élettől. Többségünk azonban még kapaszkodik, dolgozik és hajtja előre az ország szekerét. Nincs időnk lazítani, mert ha megállunk, máris süllyedünk.
Ránk férne néha egy kis pihenés, mert nem vagyunk már fiatalok. Nekem…éves fejjel kell mindazt újra végig csinálni, amit egyszer már végig vittem húsz évesen.
R:
Felesége nem segít be a családi kasszába?
M.H.:
Szintén nem fiatal már, mégis beült az iskolapadba. Neki még rosszabbak az esélyei. Semmilyen segítséget nem kap. Nem jár neki munkanélküli segély, és ha végez a tanfolyammal, ki fogja alkalmazni…évesen két kis gyermekkel, akik nemrég kezdtek iskolába járni? Részéről szintén kizárva mindennemű szociális támogatás az én állítólagos jó keresetem miatt. Fizetésem megmaradt csökevénye mindezt nem fogja bírni. Most még tartjuk valahogy magunkat, lehet, hogy ez túl hihetetlen? Ilyesmi a mai világban nem létezhet? Valaki jól keres, és mégsem jut semmire?
A jó kereset viszonylagos. Attól függ, ki milyen szempontok szerint vizsgálja. Jó tanácsot mindenki adhat, hogy mire kellene költeni, hogyan kellene spórolni, de miből gazdálkodjak? Megérdemelném sorsomat, ha nem tennék semmit azért, hogy ez megváltozzon. Ha a kötelező napi nyolc órán kívül többre nem lennék hajlandó, ha elinnám vagy elszórnám azt, ami összejön, vagy nem keresném a kiutat, éppen ezért inkább azt kérdezem, mit tegyek, hogy mindez megváltozzon?
R:
Végül, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy ismerősömet szavahihető embernek tartom, kezeskedem érte, mivel régi jó barátom.
8 hozzászólás
Én is szavahihető embernek tartom, mindazokat akik a sors fintoraként. kikerültek a társadalom figyelmének fényköréből. Bizony a boldogságkeresés, a szeretni vágyás és szeretetre vágyás mindannyiunk joga. Egyikünknek az ölébe hull , másikunk súlyosan fizet érte. Igenis reflektorfényre kellene tenni ezt a problémát is! Mint oly sok mást is. Mert az igazságosabb törvények, a toleránsabb szemlélet is a demokrácia alappillérei kell, hogy legyenek.
Messzemenően egyetértek.
szeretettel fefo
Nagyon figyelemre méltó, jó írás!
Gratulálok.
Gábor
Szia!
Hát én aztán tényleg tudom miről írsz. Sajnos a bürokrácia utvesztőit kikerülni nagyon nehéz. Sokszor abba fulladunk bele, de nem adjuk fel. soha.
Köszönöm, hogy olvashattam.
Üdv. láva.
Köszönöm a véleményeteket, sajnos ez csak egy kitalált riport, és nem valószínű, hogy valaha is célt ér, de muszáj volt kiírni magamból.
Üdv.
Kevés az indulat az írásodban, holott ismerek hasonló helyzetben lévő férfiakat. Családom egy tagja még rosszabbul járt. 1 év házasság után az újszülött gyerekük orvosi műhiba miatt meghalt, tehát váláskor nem volt közös gyerek, csak közös kölcsön a közös lakáson. A férfi elköltözött, a válást hamar lezavarták, a lakásban a nő maradt (maradhatott volna a férfi is, ha képes lett volna egy alkoholista nővel egy fedél alatt maradni, akiről ez csak a közös élet során derült ki sajnos). A bíróság kötelezte a férfit, hogy fizesse a banki kölcsönöket, a közüzemi díjakat. Ezt tette kb. 15 évig. Nem vicc!!! Millió perújrafelvételt adott be, hatástalanul. Végül ugyan megsemmisítették 15 év után ezt a döntést, de kitenni a súlyos alkoholistát nem lehetett. A helyzetet a nő halála oldotta meg, belehalt az alkoholmérgezésbe. Utána a nő családja többször megfenyegette az ukrán maffiával, mert szerintük a férfi tehetett a nő haláláról. 15 évig még az utcán sem futottak össze…. Aztán a sógor, aki a debreceni klinikán orvos(!!!) azzal fenyegette, hogy ha egyszer bekerül a kórházba, megnézheti magát, mert el fogja tenni láb alól! Ezt megtehette a mai magyar jogrendben.
A férfiak sokkal kiszolgáltatottabbak ma, mint a nők. Jó kis kortörténet.
Szia Willő!
Azért olyan kevés benne az indulat, mert néhányszor már “megfésültem”, egyébként ennek rövidített változata valamikor két évvel ezelőtt megjelent a Metro-ban, néhány másik írásom is, de a legutóbbi költözéskor elvesztek a kivágott cikkek, így nem tudom, melyik számokban voltak jelen.
Üdv.
Nem rossz, de szerintem nem ilyen “riport” formában kellett volna megírni.
Na, hogy milyen műfajban azt nem tudom, mert ahhoz meg h***e vagyok. 8D
Sokáig gondolkodtam én is a műfajon, ennél maradtam…