Szeánszok a bécsi Burgban

Szeánszok a bécsi Burgban

Lazar Hellenbach von Paczolay báró egyike azoknak a majdnem híres honfitársainknak, akiben alig van más magyar, mint a nevének a fele. Magyar filozófusként emlegetik, és lehet, hogy tényleg megfordult a Nógrád megyei Erdőkürtön, ahol a családnak volt egy lakóháza.

A báró (1827 – 1887) a horvátországi Marija Bistricában született, ahol a Hellenbach kastélyt ma is meg lehet tekinteni; turisták számára nem jelentéktelen látványosság. Jogásznak tanult, aztán mégis csak politikus lett, a bécsi Felsőház tagja, és nagyon sok könyvet írt, pl. Születés és halál, A józan ész filozófiája, Az emberiség előítéletei, Egyéniség a biológia és a modern filozófia fényében. Természetesen németül írt, amit el is vártak minden horvát-magyar bárótól a monarchiában.

A filozófiai művek vagy örökre szólnak, vagy elavulnak nagyon gyorsan. Szerencsére a bárót sok minden érdekelte a politikán és filozófián kívül, pl. alkímia, spiritizmus, és általában a pszichikai kísérletek. A spiritizmus divatja 1848-ban indult el hódító körútjára Amerikából, és a monarchia nem maradhatott ki semmi jóból. A báró megismerkedett korának híres kutatóival (Carl du Prey, Friedrich Zöllner) valamint médiumaival (Henry Slade, William Eglinton, Harry Bastian, Lottie Fowler, és még sokan mások).

Személyes tapasztalatot is szerzett ezen a téren; még 1857-ben egy Dessewffy grófnő horvátországi kastélyában, amikor az egyik szeánszon Schopenhauer is jelentkezett; ez elég szép teljesítmény tőle, tekintettel arra, hogy csak 1860-ban költözött el véglegesen a szellemvilágba. Az ilyesmi egyáltalán nem olyan ritka, mint gondolnánk, és könnyen belefér a clairvoyance, clairaudience, telepátia, teleportáció és hasonló kategóriákra; esetleg mindegyikbe egyszerre. A báró hivatásos médiumai szép eredményeket értek el: kontrolljaik bútorokat tologattak, vagy székestől fölemelték a szeánszozókat. Eglinton egyszer egészen a mennyezetig repült, és ott két vonalat rajzolt a ceruzájával. A bárót azonban nem győzték meg a ceruzavonalak, és mindenféle fantasztikus elméletet talált ki arra nézve, hogyan kerülhettek azok oda, Eglinton tényleges levitációja nélkül. Kételkedése ellenére háromszor is meghívta őt Bécsbe; meg is védte, amikor csalással vádolták.

1870-ben találkozott Vay Adelma bárónővel, aki nagy hatást gyakorolt rá, mint látnok, távolbalátó és spirituális gyógyító.

1880-ban Karl Hansen hipnotizőrrel találkozott, akit a korabeli sajtó simán szélhámosnak nevezett; őt is megvédte a báró egy vitairatában (Szélhámos-e Hansen?). Csak azt a két ceruzavonalat nem tudta megemészteni, ott fönt a mennyezeten.

De a sors szeszélyéből mégsem a politikai sikerek, filozófiai művek, eltolt bútorok és túlvilági szellemek őrzik Hellenbach emlékezetét, hanem két érdeklődő, akik nem akartak mást, csak részt venni egy izgalmas szeánszon: János főherceg, és a Mayerlingban tragikus véget ért Rudolf trónörökös. A szeánszokra a bécsi Burgban került sor, 1884-ben. A báró egy igazi nagyágyúval akarta elképeszteni a Habsburgokat, és hosszas töprengés után az amerikai Harry Bastiant rendelte Bécsbe. Az első szeánszon semmi különleges nem történt; néhány szellem jelentkezett a médiumon keresztül, és fénygolyók repkedtek körülöttük. A második szeánszra materializációs jelenségeket ígért Bastian, ezek azonban elmaradtak, mert egy tengerésztiszt alaposan hozzákötözte őt a székéhez. Nem tudni pontosan, hogy mi történt, de csengők és egyéb hangszerek sétáltak és csilingeltek a sötét szobában; a Habsburgok szerint a médium valahogy kiszabadult (bár a két kezét annyira összekötözték, hogy a kötelet késsel kellett levágni). Végre a harmadik szeánszon megjelentek a fantomok. A szobában sötétség volt, de nyitva hagytak egy ajtót, amelyen beszűrődött valamennyi világosság. Az ötödik fantomnál János főherceg nem bírta tovább, felugrott, és elkapta az ajtóban, na nem a materializált szellemet, hanem Bastiant, fehér alsóneműben és cipő nélkül. Nagy botrány volt, de a dolog nem egészen egyértelmű, mert a „szellem” egy hosszú fehér leplet is viselt, amely szőrén-szálán eltűnt; ezt pedig csak azzal lehet nagyarázni, hogy visszatért a túlvilági ruhatárba.

Az események után János főherceg tollat ragadott, és alaposan megmondta a véleményét az egész spiritizmusról (Bepillantás a spiritizmusba). Amire Hellenbach azonnal megírta a választ A tények logikája címen. Ebben Bastian javára írja, hogy már a meghívásnál bevallotta, hogy két éve gyengül az ereje; nem szándékos csalás történt, hanem ha jól értem, a médiumban olyan erős volt a bizonyítási kényszer, hogy öntudatlanul, transz állapotban maga játszotta el a szellem szerepét; egyébként az eltűnt lepel is bizonyítja… mit is? Nem bizonyít semmit. Lehet, hogy a körülmények hatására, a gyér világításban egyszerűen odaképzelték a leplet, mint minden szellem szükséges tartozékát.

Bastiant már 1874-ben is rajtakapták valami csaláson, amikor állítólag még semmi probléma nem volt az erejével: egy hölgy a szellem keze után nyúlt, és a médium kezét ragadta meg. Egy másik alkalommal hirtelen meggyújtották a lámpát, és bizony nem a gitár sétálta körül a szobát, hanem Bastian, a feje fölé emelt gitárral.

1885-ben a báró visszavonult Horvátországba, és bejelentette, hogy egy hosszabb könyvön dolgozik. Az elkészült fejezetek Éter mint a misztikus probléma megoldása címen jelentek meg A Szfinx folyóiratban.

Az éter bizonyára megold minden problémát, már mint nem az altatószer, hanem az a nagy filozófiai-spirituális homály, amelynek a létezését még szintén nem sikerült bebizonyítani.