Szubjektív nekrológ-féle (Republic)

Pár hete olvasom az interneten: Cipő kómába esett. Mi? Balesete volt? Vagy mi ez a marhaság? Kihűl a kezem a klavin, mire a rövid cikk végéhez érek. Egészségügyi dolgozó lévén tudom, hogy nagy a baj. Hogy meg fog halni. Hogy nincsenek csodás gyógyulások. Mégis naponta osztom a Facebookon a pozitív energiát küldő képeket. Nem tudom elképzelni, hogy ez a húsz éve nem változó, kikophatatlanul színvonalas srác egyszer csak meghaljon. Hogy egyszer csak ne legyen Republic. Pedig sosem voltam valódi rajongó. Mégis az életem részévé vált.
Amikor aztán olvasom, hogy megtörtént, Cipő meghalt, nem tudom elhinni. Csak ülök a gép előtt, bámulom a hírt. Üresen, bután. Kamaszéveimből, fiatal felnőttkoromból halt meg egy darab. Belőlem. Aztán már sok minden kavarog bennem. Szipogok és káromkodok. Fáj.
Ott ülök a koszlott középiskolai teremben, félőrült Kati barátnőm egy másolt kazettát csúsztat a kezembe. „Ezt hallgasd meg, Banya! Beszarsz!”
Az első albumuk, az Indul a mandula! Alapélmény. Friss, szemtelen, nagypofájú. Olyan, mint mi. A nagyszünetben kórusban bömböljük:
„Holnaptól repül a bálna, megírta a Magyar Közlöny!” – és fuldoklunk a röhögéstől.
Álmodozunk az Igaziról, a Nagy Ő-ről, és azt se bánjuk, ha partizán. Meg persze arról is, „ahogy a krokodilok, ahogy a macskák…” Az osztályban szállóigévé válik, hogy „aki hülye, az is marad”, főleg, ha a tanárokról van szó.
Behúzódom a szobámba, egymás után sokszor-sokszor meghallgatom a „Madárjós vakáción”-t: „Itt minden megtörténhet, ez egy komédia-tragikum”… a szöveg tulajdonképpen érthetetlen, de hangulata van, borzongok tőle. Magányos óráimban még ma is énekelem. Pedig még ma sem értem.
Aztán húszon felül, már főiskolásként tapadnak hozzám a dalok. Hozzájuk a gépelt sorok. Gondolatok. Féktelen érzések. Belső szabadság. Saját világ, nem is akármilyen. „Fényes utakon engedj szabadon járnom!” – dúdolom, és repülök.
„Mondd azt, hogy sohase féljek, mondd azt, a tűz el nem éget… hazudj még nekem… Legyen úgy, ahogy nem szabad.” – és formálódik máris valaki, egy drága ifjú lázadó, egy érzékeny harcos, s a „mester” beleszeret teremtményébe. Végül meg kell ölnie. Hogy tud ez fájni! Persze így van rendjén.
„Ha itt lennél velem, és fognád a két kezem, én azt kérném megint, hogy hazudj még nekem, kedvesem.” – és az arcomon valami forró csordul végig. Pedig „egy semleges hajón szeretnék utazni. Nélküled. És érted.”
Aztán a Mátra tavasszal: földszag, bágyasztóan langyos napsütés. Simogató. Szinte szédelegünk a famíliával a jó levegőn kirándulás közben. Anyámmal végigénekeljük az egész slágerlistát: „Holdeső, napsugár, ki lesz majd, aki rám talál…”„Egyszer mindenki eljön, egyszer mindenki itt lesz. Örökre megtalálhatsz, örökre elveszíthetsz!” Apám tűri. A „Szállj el kismadarat” én nem tűröm.
Meg ott van a konditerem, ahová a szomszéd csajjal járunk. Nagyrészt röhögni a kigyúrt marhákon, meg a rózsaszín dresszben feszítő libákon, akik a combjukat méretik Hegyomlással, az edzővel. Igen, ott is mindig Republic szól.
„Neked könnyű lehet, de azért nekem se rossz, arra gondolok, amire akarok…”
A könnyedebb évek után persze pofánver a valóság. A felelősség. A munkahelyek. A hátam mögött összesúgó kollégák, a „művészlelkeket” rühellő főnökök.
Estefelé, amikor végre kiszabadulok közülük, végigordítom az utcát:
„Tizenhat tonna feketeszén, tizenhat tonnát raksz, és mennyi a bér? Meghalni kéne, de nem lehet, a vállalat nem engedi a lelkemet… A színpadon három majom: hülyének néznek minket, azt gondolom!”
De persze, „ahogy a többiek, megyek a sorban. Lassan, de biztosan kialakultam…” Biztosan tudni akarom, hogy mi lett belőlem?
És most? Most mi lesz? Vége? Annyi? Kész?
„Ha még egyszer láthatnám, amit egyszer láttam már… bárki jönne, aki helyemre lép, mondd el neki, milyen szép volt a nyár, a szívedben égjen a láng, égjen a tűz még tovább…”
De most nem ég. Legfeljebb a hamu alatt izzik a zsarátnok. Érzem, hogy nem vagyok már húszéves. Azon a kórházi ágyon belőlem is ott maradt valami.