Tizennyolc

Tizennyolc, egy szám mely mögé ezernyi gondolatot fel lehet sorakoztatni. Prózait, érzelmeset, életből kicsippentettet és még sorolhatnám. A napokban egy kollégámat búcsúztattuk. Új munkahelyet talált magának.
Tizennyolc év után elhagyni egy munkahelyet érzelmileg meglehetősen kemény dolog. Önkéntelenül kezdenek peregni az emlékek, melyeknek magam is részese vagyok. Jómagam tizenöt és fél évet dolgoztam ezzel a kollégámmal, hol szoros napi kapcsolatban, hol kicsit távolabbi kontaktusban, de mindvégig jó viszonyban.
Pénteken, talán tíz óra lehetett, amikor megcsörrent a telefonom.
-A Roland ma van utoljára- szólt bele a telefonba egy ismerős női hang. – Vennél neki egy szál királyliliomot?-
A hír melyre számítottam, mivel azon kevesek közé taroztam, aki tudott a tervezgetésről, mellbe vágott. Az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Az öröm és bánat egyvelege az egész napomra rányomta a bélyegét.
Beérve a munkahelyemre csak tébláboltam. Lassan ment az idő, de nem is bántam. Elérkezett a búcsúztatás ideje. Ital, torta, melyet egy kolléganő anyukája sütött, jókívánságok, és szívbemaró pillanatok. Néhányan elérzékenyültek, mások megpróbálták elsütni egy-egy poént, megint mások felidézték a múltat. A múltat melynek voltak meghatározó történései, nyomot hagyó emlékei.
Lepergett bennem egy film, mely 1992 októberében kezdődött. Az első napomon pont ő volt az, aki megmutatott dolgokat, kalauzolt el a vacsorához, és lepődött meg, hogy mit olvasok.
Azután teltek múltak a hetek, hónapok, évek, és csak gyűltek és gyűltek a történek, örömök, és esetek.
Nevetések és mérgelődések egyaránt szegélyezik ezeket az éveket, ám érdekes, mára csak a jó dolgok maradtak meg a tudatunkban. …még arra a vendégre is egészen másként gondoltam vissza, aki hajnal kettőkor adta oda a kettétépett ötezer schillinges másik felét a muzsikusnak, pedig akkor bizony mondtunk ráz ezt-azt, de azaz úr sem volt már olyan mumus akinek a kutyája ezüst edényben kapta az asztal alatt az isten tudja milyen húst, és ő sem az a vengég volt aki sokat törődött a zárórával.
Nos, kedves Roland! Ma, amikor becsukódik mögötted az étterem személyzeti bejáratának a kapuja elkezdődik számodra, egy bizonyos tekintetben új élet. Én őszintén kívánom, hogy ott, ahol holnaptól szolgálatban leszel, megtaláld a számításod, és… légy magadra büszke, hogy tudtál váltani. Ki tudtál szakadni egy olyan közösségből, ami ezentúl is a te „családod” marad, csak kicsit máshogy. A közös focik, bulik, ugyanúgy várnak rád, csak te már néhány hír hallatán nem bosszankodni fogsz, hanem csak hitetlenkedni, vagy csak azt fogod mondani, mint a bácsi, akit felvisznek műrepülni.
– erre számítottam,… erre is, …hát erre azért még én sem!
Sok sikert!