Egy szálig elveszünk-e mi?
Vagy fog maradni valaki,
Leírni e
Vad fekete
Időket a világnak?
S ha lesz ember, ki megmarad,
El tudja e gyászdolgokat
Beszélni, mint valának?
(Petőfi Sándor: Szörnyű idő… Mezőberény, 1849. július 6—17., részlet)
Ha valaki járt már azon az emlékhelyen, melyet a debreceniek „Hősök temetőjének” vagy Honvédtemetőnek neveznek, bizonnyal tapasztalhatta e városi kegyhely minden tekintetben különleges voltát. A temetői főút jobb oldalán – közel a nagy tömegsírhoz –, a fák lombjai árnyékában egy 1885-ben emeltetett s igényesen kialakított hősi emlékmű semmiképpen sem kerülheti el a látogató figyelmét. HONVÉDEK, „NÉVTELEN FÉLISTENEK” nyugosznak itt,… olvashatjuk a kőbe vésett kezdő sorokat. Egy szomorú kimenetelű ütközet áldozatai ők, akik hősies vitézséggel küzdöttek egy nemes ügyért, ám a sokszoros túlerővel szembeni harcban elvérzettek 1849. augusztus 2-án Debrecen nyugati határában.
E csata a magyar szabadságharc egyik igen fájdalmas s egyben tanulságos eseménye volt. Előzményeihez – ha közvetve is – mindenképpen hozzátartozik néhány jelentősebb epizód. A császáriak ellen 1849 elején a magyar haderők összpontosítására tett lépések; illetve az erdélyi és a Tiszától–Komáromig tartó tavaszi hadjáratok honvéd győzelmeinek eredményeként május közepére az ország legnagyobb területe szabad volt. Szemere Bertalan, az új kormány miniszterelnöke, illetve a politikai és katonai vezetők többsége e sikerben a végső győzelmet remélték. A soron következő események azonban rámutattak arra, hogy e tekintetben mennyire tévedtek, ugyanis a forradalmi kormánynak az udvarral szemben elért eredményeit mégiscsak a kényszer szülte… Az április 14-i debreceni Függetlenségi Nyilatkozat (trónfosztás) végső soron csak ártott a nemzetnek; tovább rontotta Kossuth és Görgey közötti viszonyt (Görgeyvel szembeni bizalmatlanság – a megegyezés híve volt), illetve meghasonlást (széthúzást) idézett elő a politikusok és a hadsereg soraiban, melyek az ország belső erejét szinte megbénították. Ám a történészek szerint ettől (belső erőviszonyoktól) függetlenül a szabadságharc bukását mindenekelőtt egyfelől Haynaunak az osztrák csapatok fővezérévé történő kinevezése, másfelől I. Miklós orosz cár intervenciója (erőszakos, főleg fegyveres beavatkozás más állam belügyeibe) idézte elő. A honvédseregnek több mint kétszeres katonai túlerővel kellett szembenéznie.
A fővezérré kinevezett Görgey a felvidéki (Losonc–Rimaszombat térsége) hadjáratát követően seregével – mely az I., III., és a VII. hadtestből állott –, délkeleti irányba (Miskolc–Tokaj–Nyíregyháza…) folytatta útját. Úti célja Arad lehetett, ugyanis Kossuth környezete a hadsereg összpontosítását a Tisza–Maros szögében rendelte el, melyben a Dembinszky által vezetett sereggel is számoltak. A két magyar hadoszlop e térségben talán kemény csapást tudott volna mérni az orosz főerőre, mely Paskievics herceg, a cári hadsereg főparancsnokának vezetésével északról déli irányba (Dukla–Eperjes–Kassa–Miskolc– Balmazújváros–Debrecen–Berettyóújfalu–Nagyvárad…) vonult az ország belseje felé. (Eperjesnél egyesült Rüdiger gróf, orosz tábornok seregével.)
Görgey, miután július 30-án bevonult Nyíregyházára, az I. hadtestet – melynek élén Nagysándor József honvéd tábornok (1804 Nagyvárad–1849 Arad) állt –, oldal- és hátvédelmi feladattal látta el; s Hajdúhadház–Debrecen–Berettyóújfalu útvonalon indította útnak. A tábornok azt a parancsot kapta, hogy augusztus 2-án álljon meg Debrecenben; ha pedig az oroszok erősebben támadnának, vonuljon vissza; vagyis kerülnie kell a csatát. Görgey vezetésével a III. és a VII. hadtest az I. hadtesttel párhuzamosan, attól kissé keletre haladt. A cél az volt, hogy délen majd újra egyesül a sereg. Nagysándor József csapatával augusztus 2-án hajnalban érte el Debrecen határát, s az állásokat a város nyugati oldalán jelölte ki. A tábornokot még előző nap értesítették egy 15 000 főnyi, Balmazújvároson állomásozó orosz seregről, melyet azonban nem tekintett oly nagy ellenséges erőnek, hogy emiatt visszavonulásra gondoljon. Ezért tisztjeivel a városba ment, hogy részt vegyenek egy számukra rendezett díszebéden. Eközben a Látóképi csárda–Debrecen irányába előrehaladó orosz sereggel a magyar előőrs 10 óra 30 perckor találkozott, s ekkor hangzottak el az első ágyúlövések. Valójában nem csupán 15 000, hanem mintegy 50 000 főnyi orosz fősereg támadott Paskievics vezetésével (melyben kozákok és muzulmánok is voltak); s mely támadás a mieinket igencsak meglepte. Mint ahogy elmondták, a környező kukoricások akadályozták, hogy a magyar csapat – mely 7500 főből állt –, fel tudja mérni az ellenség nagyságát és erejét. (A korabeli térkép e helyen valóban igen nagy összefüggő kukoricatáblát ábrázol.) Az ágyúszót hallva az ebédről a tisztek visszatértek csapataikhoz, s maga Nagysándor József tábornok a térségben levő halomról vezényelte az ütközetet. (Ma emlékoszlop áll ott.) 14 órakor az ellenség a mieink összes állása ellen támadásba indult. Ellenük különösen hősi elszántsággal küzdöttek huszáraink és tüzéreink; ám a többszörös túlerővel szemben a magyar ellenállást sokáig nem lehetett tartani.
Az ellenség háromnapi szabadrablását követően a csatamezőn 112 honvéd és 634 orosz katona holttestét találták meg. Azon napokban a hatalmas hőség miatt – járványveszélytől tartva –, sürgősen intézkedni kellett az elesettek elhantolását illetően. Ők – a városi vezetés döntése értelmében – egy régebbi, úgynevezett „járványtemető” közös sírjába lettek eltemetve, mely temető azóta a „Hősök temetője”-ként maradt meg az emlékezetben. A sír fölé egy „haldokló oroszlán”-t ábrázoló emlékmű került; mögéje pedig 1932-ben mauzóleumot emeltek, melynek homlokzata klinkertégla (vas-oxid tartalmú sav- és fagyálló építőanyag) kialakítású. Ám a tényleges veszteség a honvédek soraiban jóval nagyobb volt. Ezer főre becsülik a fogságba esetteket; és ezer felett lehet azon személyek száma, akik eltűntek, mert valószínű, hogy a további harcot reménytelennek ítélték.
„A történelem bölcselet, mely példákkal tanít” – vallotta Dionüszosz (Kr. e. 40—8). Tény, hogy a debreceni csata a Világos (Erdélyi település Arad közelében. A magyar csapatok 1849. augusztus 13-i fegyverletételének helyszíne.) felé haladó útnak egyik fájdalmas állomása volt; mely úgy a kortársakban, mint a XXI. század emberében akarva-akaratlanul érzékenyen érintő kérdéseket vetett/vethet fel, főleg a felelősség tekintetében. Nemcsak Nagysándor József honvéd tábornok felelősségéről van itt szó, akinek az utasítás értelmében nem lett volna szabad harcba bonyolódnia, mert feladata egészen más jellegű volt (oldal- és hátvédelmi feladat); hanem Görgey Artúr fővezér felelőssége is gyakran felvetődik. Görgey – aki már korábban sem kedvelte a tábornokot –, az ütközet idején a másik két hadtestével Vámospércsen (24—25 km-re) állomásozott. Az ágyúdörgés hangját hallania kellett, azonban mégsem sietett tábornoka megsegítésére. Talán mentségére szolgálhat a mögöttük levő aznapi hosszú, fárasztó gyalogút és a távolság; illetve megérkezésükig egyáltalán eltartott volna-e a csata? Nem utolsósorban pedig kérdésként fogalmazódhat meg bennünk az is: mi lett volna, ha Nagysándor József az utasítás szerint jár el, és az ellenség elől visszavonulva, kiszolgáltatott helyzetbe hozza a védtelenül maradt várost?
Felhasznált irodalom:
A Pallas nagy lexikona (V. kötet, 1893)
Asztalos Miklós és Pethő Sándor: A magyar nemzet története (Lantos Könyvkiadó V. 1933)
Závodszky Géza: Történelem – középiskolák III. (Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest)
Dr. Szűcs Ernő: A debreceni csata (Debrecen Újság, 2008. 08. 27.)
2 hozzászólás
Kedves Sándor! Nagy érdeklődéssel olvastam ezt a magas színvonalon megírt, történelmi tényadatokkal megtűzdelt írásodat! Külön érdeme a cikknek, hogy a felelősség kérdését is felteszi, illetve azt is latolgatja, ki, mit tehetett volna, ki miben hibázott, vagy esetleg nem hibázott. Karakteres képet ad az akkori eseményekről. Biztos vagyok benne, hogy mindenki szívesen fogadna tolladból hasonló jellegű alkotásokat itt!!! Üdvözlettel: én
Kedves László! Megtisztelő soraidat hálásan köszönöm.
Szívélyes üdvözlettel: Sándor