Megörültem amikor megláttam a helyem. Az ablak melletti egy szál ülést. Nagyszerű, jobb helyet akarva sem választhattam volna, útitársat meg úgyis hoztam magammal. Ott lapult a táskámban. Kényelmesen elhelyezkedtem, és elővettem a könyvem. Azonban, amint elindult a vonat, szememet csalogatta a távoli erdős táj, aztán ahogy elhagytuk a várost, a hatalmas búzamezőkön akadt meg a tekintetem. Hát, éppen ezzel a két dologgal lehet engem levenni a lábamról. Ha fákat látok, meg búzamezőket… nem tudok nekik ellenállni. A harmadik, nyugodtan pihent az ölemben, az várhat… de a fák suhantak… szebbnél-szebbek, s én mindegyiket látni szerettem volna. Minden fa, más-más egyéniség. Egyenes, görbe, akár ferde törzsekkel, kusza ágakkal, különböző formájú lombkoronával megáldva. Szeretem, tisztelem, és csodálom a fákat.
A végeláthatatlan búzamezők emlékeket ébresztettek bennem. Az őszi vetés, kora tavasszal még nem túl magas. Gyerekkoromban futkoshattam benne, sőt, édesapám azt is megengedte, hogy hemperegjek a zsenge vetésen. „Pille könnyű vagy – mondogatta – nem tudsz neki ártani.” Kacagott! Még a kacagását is hallani véltem… oda vágytam a zöld vetésre…
Aztán később, amikor már kalásza is volt a búzának, jó magas volt – vagy talán én voltam nagyon kicsi – beálltam a búzába, úgy tűnt, mintha a tenger hullámzott volna körülöttem. A temérdek búzakalász mind együtt hajlongott a szélben, messze, ameddig a szemem ellátott, hullámzott a végtelen búzatenger. Gyönyörködtem benne, amíg el nem szédültem… Káprázatos volt…
Hirtelen valami lárma zavart fel merengésemből. Átellenben egy család telepedett le. Szülők, meg három gyerkőc. A legkisebb, olyan négyéves forma, ő kezdett nyafogni, hogy éhes. Az anya igen gorombán rárivallt. Ez zökkentett ki a gondolataimból.
Kinyitottam a könyvet, azonban nem tudtam rá odafigyelni. Nem is a gyerekek nyafogása zavart, inkább a szülők otromba korholása. Végül a gyerekek győzedelmeskedtek, megszavazták a reggelit. Az apa leemelt egy táskát a csomagtartóról, az anya pakolni kezdett. Amikor ismételten odapillantottam, a kis asztalkán volt egy nagy lábas, a gyerekek kezében egy-egy kanál, aztán körül állták és falatozni kezdtek.
Megpróbáltam újra a könyvbe merülni. Nem ment. Valami kellemetlen, savanykás szag kezdett terjengni a levegőben. Émelyegni kezdtem. Gondoltam, kimegyek a mosdóba, még mielőtt felfordul a gyomrom. Aztán kinn maradtam a peronon, néztem, hogyan suhannak el a fák mellettem. Amikor visszamentem, szomszédaim már befejezték a reggelit, csak a heves vita utórezgései maradtak a levegőben. A gyerekek kicsit megszeppenve, némán ültek a helyükön. Anya és apa pufogott egymással. Ugyanúgy az előttem ülő társaság, bár nem hallgatóztam, így is gyakran elért fülemhez a k* lábas kifejezés.
Ez aztán arra inspirált, hogy szétnézzek, kikkel is utazom együtt?
Átellenben átlósan egy fiatal páron akadt meg a szemem. Mindkettőnek drót lógott ki a füléből és valami kütyüt tartottak a kezükben. A fiú keze a karfán pihent, verte a ritmust… A lány meg vonaglott, nyilván a neki diktált ritmusra, vagy ki tudja… Aztán hol az egyik, hol a másik, vagy éppen egyszerre, a kütyüvel babráltak, unottan nyomogatták a gombokat, mégis látszólag, jól elvoltak. Időnként összenéztek, megcsókolták egymást…
Az órámra néztem, aztán újra elővettem a könyvem. Időnként a fiatal párra pillantottam, majd az órámra. Az óra ugyan haladt, de a pár változatlan helyzetben maradt. Hm, morfondíroztam magamban, miért nem beszélgetnek a mai fiatalok? Nincs mondanivalójuk egymásnak? Vagy a modern technika ördögei mellett, az ember már szóhoz sem jut? A mai fiatalok talán már beszélgetni sem tudnak egymással?
Ez a pár, jó ha húsz éves lehet. Talán már együtt élnek. Aztán megunják egymást, meg a kütyüket, jön új lány, új fiú, új kütyü… aztán újra összecuccolnak… még meg nem unják… Meddig mehet ez így?… Na, és ezek a harmincas, negyvenes korosztályt képviselők?… Ők is csak akkor szólnak a másikhoz, ha azt le kell dorongolni? Tényleg ilyenek vagyunk?…
Örömmel konstatáltam, hogy befutottunk a végállomásra, mégis keserű szájízzel szálltam le a vonatról.
24 hozzászólás
Kedves Ida!
Nagyot változott a világ a technika fejlődésével, a fiatalok szokásai számunkra szokatlan, érthetetlen, és sajnos sokszor szállunk le utazásunk során keserű szájízzel.
Talán a természet szépsége, és az általunk hozott társ, a könyv, ami nem hoz számunkra csalódást.
Eszembe jutott, amikor még a vonaton utaztam a családommal, milyen sokat játszottunk, nevetgéltünk utazás közben. Élmény volt olvasni írásodat, nagyon tetszik!
Sok szeretettel! Matild
Kedves Matild!
Jól látod, valamikor egyedi hangulata volt a vonaton való utazásnak. Talán éppen ezért szálltam vonatra, kicsit nosztalgiából, de a régi hangulatból semmi sem maradt, csak a fák suhannak éppen úgy mint valaha…:) Az is valami, érjük be ennyivel…:)
Köszönöm, hogy olvastad, és örülök ha tetszett.
Sok szeretettel!
Ida
Kedves Ida
A végén ott tartottam, hogy már ha a telefonkönyvet írod ide ki folytatásként azt is szívesen olvastam volna tovább. Nagyon remek olvasmányos, tanulságos írásaid vannak. Bele tudsz vinni a történetbe…és hogy mennyire igaz amit leírsz. Velem is történhetett, sőt történt is.
Szeretettel gratulálok: Ica
Drága vagy Ica, nagyon jól esnek szavaid, és sokat jelent a véleményed. Hálásan köszönöm.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
A vonaton utazásnak valóban megvan a sajátos hangulata, főleg, ha az úticél egy olyan hely, ahová szívesen utazunk, és én is szeretem, ha kellemesen alakul…
Mi, amikor utazunk a tőlünk kicsit távol élő nagyszülőkhöz, nagyon szeretjük a fülkés gyorsvonatokat; a férjemmel és a gyerekekkel öten vagyunk, és visszük a cicákat is (ez a csomagok mellett két cicahordozót jelent… van mit cipelni, de nem baj, jó ez így… 🙂 ), így aztán szinte tele is van velünk egy-egy fülke 🙂 Így sikerül megőrizni a hangulatot. Volt idő, amikor Intercity vonattal mentünk, de mióta cicusokkal utazunk, azzal nem mehetünk, de nem bánom, mert szeretem a fülkés, családias utakat.
Ami azt illeti… nekem nagyon hiányozna a beszélgetés, és örülök, hogy nálunk csak korlátozottan vannak használatban a kütyük… Egy igazi, jó beszélgetést akár otthon, akár séta közben vagy út közben semmi sem pótolhat…
Szeretettel: Mónika
Kedves Mónika!
Ilyen nagycsaládnak, amilyen Ti is vagytok, bizonyára a régi fülkés vonat a legmegfelelőbb, azonban, ha egyedül utazik az ember, és Intercityn, meg van a kiszabott helye. Csupán nosztalgiázás céljából szálltam vonatra – évtizedek óta nem vonatoztam – azonban azt a hangulatot már sehol sem találtam. Talán csak a fák suhannak ugyanúgy, mint régen…:)
Köszönöm, hogy nálam jártál.
Szeretettel!
Ida
kedves Ida!
Élethelyzetek, életképek elevenedtek meg íz írásodban.szinte én is utaztam veled.
Egy- egy utazás kapcsán van min elgondolkodni egy író embernek, mert olyan sokféle ember típus lett a palettán napjainkban.
Tetszett az írásod: Ágnes
Kedves Ági!
Köszönöm, hogy olvastad ezt a jegyzetet, elismerő soraid igazán jólestek.
Örültem Neked!
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Bizony amióta WIFI van a vonatokon, ott is internetezéssel töltik az időt a fiatalok, sőt az idősebbek közül is sokan. Már nincsenek vonatozás közben kötött alkalmi ismeretségek. Sőt, ha a nagy Ő ül velük szemben, már észre sem veszik, mert a kütyüt bámulják. Sajnos már a távolsági buszokon is van WIFI. Ha az okos telefonok feltalálóinak az volt a célja, hogy teljesen elidegenedjenek az emberek egymástól, még a valódi életük /adott esetben egy vonat út/ se legyen valódi élmény, mert akkor is a virtuális térben legyenek, akkor ez pompásan sikerült. Már azzal is kísérleteznek, hogy az emberi szembe ültessék a kütyüt, és gondolatokkal lehessen irányítani. Hamarosan robotok lesznek az emberek!
A családról szóló történetet nem nagyon értettem. Azért lettél rosszul, mert romlott ételt ettek? Az is homályban maradt előttem, hogy mi történt a lábossal? Kiborult? Akkor egész úton érezted a savanykás szagot?
Az világos, hogy minősíthetetlenül beszéltek, és viselkedtek.
Judit
Kedves Judit!
A fiatal párról nekem is az jutott eszembe, hogy mintha távirányítású robotok lennének…:)
Az ételről viszont, nem állítottam, hogy romlott volt. Fel sem borult a lábas, viszont, ahogy kanalazni kezdték, a szag terjengni kezdett. Látni nem láttam, de lehetett az valami savanyú káposzta, hússal, vagy anélkül… Az már csak az én finnyás gyomromnak köszönhető, hogy émelyegni kezdtem, de az már az én problémám. Tulajdonképpen arra szerettem volna csupán utalni, hogy próbáljuk megoldani a problémánkat, anélkül, hogy másnak nekimennénk. Talán nem szerencsés ilyen ételt vinni vonatra, (lehet, nem számoltak vele, vagy nem volt más lehetőség), a magam módján megoldottam, talán nem lett volna kellemes három órán át ácsorogni a peronon, de esetleg azt is kibírom… mások más megoldást választottak, figyelmen kívül hagyva, hogy a gyerekeknek enniük kellett. Sokfélék vagyunk… csak ezt szerettem volna bemutatni.
Ida
Kedves Ida !
Jómagam ezelőtt két évvel nagyon sokat vonatoztam, hasonló tapasztalataim vannak,
de nem tudtam volna ilyen remekül megírni.
Szeretettel gratulálok, ölelésem: Zsu
Köszönöm Zsu, drága vagy, pedig biztos vagyok benne, hogy te is megtudtad volna írni.:)
Ölellek!
Ida
Nagyon jó!
Mindegy hol,milyen helyen,milyen korszakban
…mindenhol lehet tanulni…
Összehasonlítani elfogadott értékeinket más értékekkel
…más felfogásokkal!
…
Szeretettel:sailor
… jól mondod. Sokan vagyunk, sokfélék. Így is volna ez rendjén, ha nem állna már az egész világ a feje tetején…:(
Szeretettel!
Ida
…mindig is a feje tetején állt…
csak nem észlelték legtöbben!
Szeretettel:sailor
Az tény, hogy mindig voltak bajok, próbáltuk jobbítani… de most már vészesen fejtetőre állt…
Beteg ez a világ, nagybeteg.
Örültem, hogy láttalak!
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida, érdeklődéssel olvastam el írásod, és nem bántam meg. Sőt! Annyira életszerű, hogy lehet, én ültem átellenben a fiatalokkal. Én is sokat utazom vonaton, és hasonló szituációval én is találkoztam már. De meg kell vallanom, savanyú szagú lábashoz még nem volt szerencsém a vonaton. Hála Istennek, utastársaim otthon ették meg a töltött káposztát:))) Gratulálok írásodhoz, nagyon jóóóó! Szeretettel: Zsolt
Kedves Zsolt, annak nagyon örülök, hogy nem bántad meg.:) Régen utaztam már vonaton, öröm és kíváncsiság előzte meg ezt az utazást, vajon mit találok a régi utazások hangulatából. Rá kellett jönnöm, hogy ezen a téren is óriásit változott a világ. A régi beszélgetős, nevetgélős, játékos utazások hangulatát sehol sem találtam. Azonban, kivételes csillagzat alatt születhettem, hogy a savanyú lábashoz ilyen egyből szerencsém volt.:) Talán csak a fák suhannak ugyanúgy mint régen…:) Köszönöm szépen a látogatásod.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
jó, hogy kutattam egy érdekes olvasmány után, mikor kinyitottam a Te lapodat. szerencsém volt, rátaláltam, mit kerestem. Szeretem olvasni a prózáidat, olyan ízesen, természetes szavakkal tudod közölni velünk a mondanivalót. Mindegyikben tapasztalom, hogy természetkedvelő vagy. Szépen elénk tártad a tájat, amerre a vonat futott. Nagyon jó, amit az emberek szokásairól, a korabeli és mostani fiatalság közötti különbségeket fejtegeted. Igaz, hogy mennyire mások az emberi kapcsolatok. Fiatal koromban én nagyon sokat utaztam, s élveztem az akkor még füstöt eregető kéményekkel voltak felszerelve a vonatok, s lassan jártak, de az emberek szívesen elbeszélgettek egymással, nem egyszer ismeretségek kezdődtek, levelezés útján tartott kapcsolatok alakultak ki. De olyan durvaságra nem is emlékezem. Az akkori szegényebb vagy iskolázatlan réteg is jobban tudott viselkedni. Nekem is maradtak meg emlékeim és írásaim is a korabeli utazásaimról.
Tetszett amit írartál, szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Van vagy három évtizede, hogy nem vonatoztam, volt is mit látnom.:) Valóban minden megtalálható a két véglet között: okos telefon, ipod, tablet, laptop vs. lábas…:)
Nagyot változott a világ ezen a téren is, semmi sincs már a régi utazások hangulatából. Régen mintha jobban tudtak volna az emberek viselkedni is, legalábbis megpróbáltak, ma már senki senkire nincs tekintettel. Mindenki csakis a maga kényelmével, vagy éppen gondjaival van elfoglalva, ha valaki ebben meggátolja, jöhet a számonkérés… Semmi udvariasság, embertársi szeretet, vagy valami ilyesmi…:( Itt tartunk!
Jól esett, hogy kutattál is az írásaim után. Köszönöm, hogy ide találtál, és kedved lelted benne.
Szeretettel ölellek!
Ida
Amikor utazom, szeretem én is nézni a tájat, és nem tartom elfecsérelt időnek, mert annyi szépet lát olyankor az ember. Az életkép, amit leírtál, hétköznapi, jellemző mind a családra, mind a fiatalokra. Élvezetes jegyzetet írtál, kedves Ida, szeretettel gratulálok.
Klári
Igen, a tájban még lehet gyönyörködni, talán csak az maradt meg a régi vonatozások hangulatából. Köszönöm a látogatásod, és örülök, hogy kedved lelted benne, kedves Klári.
Üdvözöllek szeretettel!
Ida
Fogas kérdés a fiatal generációknak, hogy mi is a jobb, egy kis családi hangzavar, vagy a csendes unalom. Legtöbben a látszólag szórakoztató , de unalmas „kütyüket” válasszák, mert nem tudják felmérni, hogy egy bizonyos kor után az unalom még unalmasabb. Szeretettel István
Lehet, hogy mire rájönnek, már késő lesz…
Valahogy, nagyon fejtetőre állt ez a világ.:)
Köszönöm, hogy itt jártál, István. Ritkán látni téged mostanában…
Szeretettel!
Ida