MEGINT KÖLTÖZÜNK. Újra itt, a szülőfalumban ütöttünk tanyát, ott rendezkedtünk be, ugyancsak ideiglenesen. A körjegzőék hét szekérrel Nyugatra mentek, ezért „öröségül” ránk hagyták Ilonkát, aki náluk szolgált, s nem tudott hazautazni az Alföldre, mert az a rész már orosz meg¬szál¬lás alatt volt. Néhány bútort Nagybárkányból ideszállítottunk, hogy el ne lopják az üres lakásból.
Itt éltük át a frontot, annak minden borzalmait, ami elől menekültünk ezer kilométeren át, de hiába, utolért bennünket. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen kis településen olyan sokáig (fél hónapig) áll majd a front? Mint később megtudtuk, Marosvásárhelyen minden csendben zajlott le. Persze, ismét Romániához csatolták Erdély visszakapott részét.
Tavasszal megérkezett édesapám csontig lesoványodva, fáradtan, legyöngülve. Itt alaposan leragadtunk, mert addig, amíg a helyzet nem normalizálódott, ki sem tudtunk mozdulni a lakásból. Az épület iskolai része találatot kapott, ahol meghúzódtunk, az ablaküvegek mind kitörtek, sokat szenvedtünk a hidegtől, a konyhát tudtuk csak fűteni.
Amint lehetett, elfoglaltuk magunkat. Pista bátyám (mivel képesítése volt rá, s hogy a kis településen élő gyerekek ne veszítsenek el egy évet) az innen elmenekült tanítónő helyett tanította és levizsgáztatta, persze, jegyzői engedéllyel. Én meg segítettem neki, amiben tudtam, s mivel anyukám meg¬betegedett, a háztartást is vezettem, még a kenyérsütést is meg kellett tanulni.
Nehezen szoktuk meg újra anyukámmal a falusi környezetet a kényelmes városi komfort után. Örökre nem akarok lemondani a sok apró kényelemről, amit a város nyújthat: vízvezeték a lakásban, villany, gáz, aszfaltjárda, helyben minden, ami szükséges, nem mint más helységekben, ahol hosszas, fárasztó gyaloglással elérni azt, ami városban nem jelent különösebb nehézséget.
Szeretem a virágos rétet, a zöld erdőket, madárdalt, csendet, a szép láthatárt, a távoli nagy hegyvonulatokat. A sok-sok aranyos állatot: a pelyhes csibéket, gömbölyű és játékos cicákat, báránykákat, meg sok mást, ami a városban nincs. Viszont a nagy sár sok gondot okozott számunkra, főleg a hiányos felszerelésünk miatt. Kora-ősszel indultunk el otthonunkat elhagyva félcipőben, tavaszikabátban, nem gondoltuk, hogy a meleg holmink sohasem fog megérkezni.
Ha időm engedi, leülök a szabadban, a kertben, nézem a tájat, egy kis állatot, egy fűszálat vagy virágot, a madárkákat, órákon át tudnám nézni és gyönyörködni a természet páratlan szépségében.
Ilyenkor érzem: mennyi csoda van körülöttünk, csak észre kell vennünk. Elmerengek azon, hogyan keletkezett mindez? Igen, kell lenni valakinek, aki ezt a csodás világot létrehozta, megteremtette, aki onnan föntről vigyázó szemmel néz le ránk, csak most kissé elhanyagol bennünket. Hogy miért? Ez az, amit nem tudhatunk.
És milyen bölcsen rendezte be a világot. Most éppen egy olyan könyvet olvasok, ami e témába vág. Feliczián Vilmosnak a „Csodálatos természet” c. művébe mélyedtem el. Mennyi minden van, ami szép, ami jó, amivel hasznosan lehet az időt elfoglalni. És még van olyan ember, aki unatkozik? Annak nincs érzéke a széphez, a jóhoz, vagy egyszerűen csak nagyon ostoba lehet.
CSALÁDI TANÁCS döntött, hogy amint lehet, Pityuval költözzünk be Salgótarjánba, ahol én állást vállalhatok, s Pityu fejezze be a tanítóképző végzése idején elkezdett aranyműves mesterséget. Sok utánjárás, érdeklődés után végre kiutaltak egy lakást.
Ismét új helyre költöztünk.
Olyan az életünk, mint a kötöző madaraké. Egy év óta vándorolunk. Szeptember 30-án foglaltuk el a szobát. De milyen ez az otthon? Egy régi, lepusztult lakás hatalmas szobája a miénk, konyha- és fürdőszoba használattal, egy öreg, kiszolgált inassal, a Luby-család örökösével társbérletben, aki a szobánkon keresztül jár át a fürdőszobába.
Látom az előjelekből, hogy sok baj lesz vele. Irtó nagy a rendetlenség, kosz mindenütt. Nem értem, hogy lehetett ennyi szemetet, lim-lomot összegyűjteni, megtűrni… Előttem – rejtély. Mindegy, más megoldás nincs, ezt kell lakályossá tenni, amennyire lehet. Nem volt könnyű feladat, mert már első éjszak fölfedeztük, hogy más „lakók” – „társbérlők” is laknak itt (tele van a lakás poloskával!).
Erre nem számítottam. Eddig csak hallomásból ismertem ezeket a „kedves” bogárkákat, most közvetlenül volt szerencsém hozzájuk. Csupa por, és piszok van mindenütt. Nemcsak lepusztult a lakás állaga, de nagyon poros ez a városrész is, forgalmas út vezet a ház mellett, ahová az ablakaink nyílnak.
Nem merek egyedül maradni itt, kicsit félek Pali bácsitól. Ha rendbe teszem a lakást, állás után kell néznem.
Szerencsére a ház mellett van a Püspökék lakása, akikkel családunk a régebbi időkből baráti viszonyban van, tőlük kaptam tippeket munka lehetőségre. Nemsokára el tudtam helyezkedni, egyelőre csak amolyan fél állásban. Pityu pedig gyakorolja a mesterségét egyik ékszerésznél.
A FORINT születéséig sokat koplaltunk, mert a pénz, amit kerestem, szinte semmit sem ér, bár a bankókon sokmilliós számok szerepelnek. Csak akkor laktunk jól, mikor szüleim valakivel ennivalót küldtek, vagy anyukám meglátogatott.
BÁR NEM ÉLTEM OTT huzamosabb ideig, mégis, szüleim lakhelyét – bárhová is vetette őket sorsuk, otthonomnak tekintettem. Ezért emlékezem meg erről a helyről.
Egyelőre Bede-pusztán laktak, egy igen kicsi telepü¬lésen, amely Kisbárányon túl, a hegyen fekszik (pedig az is olyan messze van, mint a világvége), mivel apukám, hazatérve a háborúból, egyelőre ott kapott megbízást iskola szervezésére.
Anyuka szívesen jött mindig hozzánk, jól érezte magát városi környezetben. Azt hiszem, nagyon utálhatja Bedét, amin nem csodálkozom. Egy ócska parasztházban laknak, ott folyik a szobájukban a néhány gyerek tanítása is. Csak jóval később kezdődött el az iskola építése, akkor már a környező tanyákról is odajártak a gyerekek.
Sajnálom, mert nem tudom, valóban jó-e ez apukának, vagy csak nem mutatja az ellenkezőjét. Legalább a lakásuk lenne jobb, emberibb. Sose gondolta volna szegény anyám, hogy egyszer földes parasztházban kell laknia. Szüleim sorsa nincs rendben. Ez a lakás… a tanyai élet ilyen körülmények között… legszükségesebbek előteremtése is nehéz munkával jár. A beszerzés még ennél is nehezebb.
Ezen a világvégén is túl elterülő helyen, 1948 februárjáig éltek, s apám a tanítás mellett fizikai munkával előteremtette a megélhetésükhöz nélkülözhetetlen élelmiszert, amíg sikerült Szirákon egy sokkal jobb álláshoz jutnia.
NEKEM lakást kellett változtatnom Nemsokára a Salgótarjánban, a Jónásh-telepen, albérleti lakásba költöztem 1946. novemberében, mivel a bátyám hamarosan Pestre készülődik. A mester, aki tanította, kivándorol az országból; bátyámat beajánlotta egy barátjához, Budapesten, ott helyezkedik el, ott leteheti a mestervizsgát.
Az Acélgyárban dolgoztam már akkor, ahol kaptam volna egy szobát olcsó áron, de én inkább egy családhoz mentem, nem akartam egyedül a két mérnök mellett lakni. Kilvádi néninél kaptam albérleti szobát (étkezéssel) egy kertes házban, túl az Acélgyár mögötti telepen. Új lakásom messze esik a várostól, ahol eddig laktunk Pityuval. Este féltem járkálni a hosszú úton, sötét utcákon.
Egyébként igazán jó helyem volt ott, a szobám kényelmes, otthon éreztem magam. Nagy kert terült el a ház mögött, finom gyümölcsöket ehettem a fákról. Azon a nyáron nem is mentem sehová, ott nyaraltam a kertben. A lánya, Szerénke nem lakott már ott, férjnél volt, de gyakran járt haza, úgy vettem észre, hogy nem sikerült a házassága. Jó dolgom volt Kilvádi néninél, mert főzött nekem is, rendesen ellátott, a jegyekre járó cukrot, kenyeret és egyebet a sajátjával együtt elhozta, sajátjukat azzal kiegészítette. Jó gazdasszony lévén, gyakran sütött finom süteményeket, étkezésem nem jelentett gondot. Később nekem még lekvárt is főzött, a sajátjával együtt.
** **
17 hozzászólás
Kedves Kata!
Olvasom, és csodállak. Amiket te átéltél! Le a kalappal!
Szeretettel:
Ylen
Köszönöm, hogy ezt is elolvastad. Mondhatom, elég változatos életem volt, sajnos, sok-sok szomorúság is kísérte a sorsom. Mégsem panaszkodom, hiszen összegzésben úgy érzem, hogy mégis szép az élet.
Szeretettel: Kata
Drága Kata!
Mi mindenen mentél keresztül, már fiatal korodban is, de úgy érzem, természetedből adódóan pozitív gondolkodású, optimista ember voltál, és vagy ma is. Ez rendkívül jó tulajdonság, és segít átvészelni, a kellemetlenségeket, veszteségeket. szomorú időszakokat. Kívánom, hogy maradj meg mindig ilyennek, és kívánok nyugalmas, békés, boldog új esztendőt Neked és szeretteidnek egyaránt.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Pontosan eltaláltad. Zalán mondhatom, mert Apukám után ez a legjobb öröksége, hogy mindig bizakodó voltam, s át tudtam evickélni a kellemetlen, nehéz eseményeket, amelyek az én életemben is bőven adódtak. Ma ünnepelt engem a város polg. mestere, nagyon kellemesen elbeszélgettünk, kedves ember, itt is az jött elő, hogy nem szabad a kellemetlenségeken sokáig rágódni, hanem túl kell rajta lépni, mert megtörtént eseteket úgysem lehet megmásítani!
Köszönöm, hogy ismét itt jártál és a jó kívánságokat is. Neked is mindenféle szépet, jót, egészséget kívánok erre az évre és továbbra is, szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Mint egy vándormadár, úgy raktál új meg új helyen fészket…
Nehéz, küzdelmes korszaka volt ez az életednek. Azt mondják, hogy ami nem tör meg, az megerősít. Neked aztán erős asszonynak kell lenned, ennyi hányadtatást elviselve.
Judit
Igen, jól érted, miken mentem keresztül, kedves Judit. Vándormadárként röpködtem, ahová az életem küldött. De itt, ebben a kisvárosban már megalapoztam az életemet, úgy hogy a vándormadár megpihenhet végre. 1952-ben jöttem ide, a súlyos időket kezdetben azért itt is átéltem, de már jól érzem magam, és itt, köztetek is jól vagyok, el tudom magam foglalni.
Köszönöm a látogatást, szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Egyben olvastam el az eddig feltöltött részleteket, és szívesen olvastam volna még estig, ha lett volna mit! Kérlek, ha lehetne, egy kicsit részletesebben írd le, hogy Te mit éreztél, hogyan láttad magad körül az akkori világot, vagy hogyan jutottál pl. ruhához, volt-e lehetőséged fodrászhoz járni, vagy milyen lehetett akkoriban egy barátnővel beszélgetni. Lehet, hogy túlzottan kíváncsi vagyok?
Szeretettel: Marica
Kedves Marica!
Ez a regényrészlet nem teljes. Azonban megírtam 14 kötetben az Életem regényét.
Lásd: http://www.mek.oszk.hu, ott nevem után abc-sorrendben megtalálod. Ilyen kis helyen nem lehet olyan sok részletet leírni. Azért a kérdésre itt is felelek. A háború elől menekülésünk közben minden értékünk odaveszett részben Marosvásárhelyen, másrészt lekapcsolták a vonatról a három asztalnyi csomagunkat. Annyi volt, ami egy hétre elegendő, de mi mégis majd' egy hónap múlva értünk Budapestre. Háború után a front alatt mindent tönkretettek, nem üzemeltek a gyárak, nem voltak üzletek, s amikor végre munkát vállaltam, már a pénzhez cigarettát, meg cukor-liszt-kenyérjegyeket kaptunk, úgy hogy mégsem kellett éhen-halnunk. De volt olyan nap, amikor az ebédem is egy kicsi alma volt. Persze, nem híztunk el. Ruhát sem lehetett kapni még akkor sem, amikor már férjhez mentem a állapotos koromban nem fért rám a ruha. De azt is megoldottam. Valahol az is le van írva.
Folytatom.
Kedves Kata!
Szerencsére én nem éltem át háborút, de mégis nagy beleéléssel olvasom részletes emlékeidet, és együtt érzek Veled. Ennyi költözés, új helyek megismerése, alkalmazkodás az akkori helyzethez, bizony egy erős lélekre vall! Nagyon tetszik, ahogy leírod a háború borzalmait, de nem hagyod el a pozitív élményeidet sem, mint pl. amikor Kisbárkányban éltél, megláttad a természet szépségét, az állatokat, és az, hogy megemlékeztél Kilvádi néniről, aki szeretettel fogadott az albérletben. Ez a változatos élet tett Téged jólelkű, erős, alkalmazkodni tudó emberré!
Kíváncsian várom a következő részt!
Sok szeretettel: Matild
Nagyon jó érzés kedves Matild, hogy érdeklődsz az életről szóló írásaimat. Az amit nekem át kellett élnem, nem csak nekem kellett elviselnem, másoknak is. Igaz, mindenki nem tudta úgy feldolgozni, hogy azzal ne ártson magának. Bizonyos időben úgy kell élni az életet, ahogyan nekünk a legjobb. Én apámtól örököltem azt, hogy mindig bízni kell a jövőben, a megtörtént rosszakért pedig nem szabad sóhajtozni, mert azt megmásítani úgy sem lehetséges. Az is hozzátartozott, hogy szeretem a természetet, s ott a kis faluban én is foglalkoztam a kis állatokkal, ami felüdített. Ma is mindig csodálom, ha figyelem a természet szépségeit, akár állatok, akár növények. Amikor cicákat tartottunk és tartottam, én velük beszéltem, s olyan dolgokra tudtam megtanítani, ami csodálatos.
Róluk is írtam sok történetet.
Köszönöm, hogy itt jártál nálam és érdekelnek az írásaim.
Szeretettel: Kata
Elején a kapott fizetést alig tudtuk elkölteni., Cigarettát valami másra cseréltük ki. A piacon egy kis táskába belefért, amit a pénzünkön kaptunk, amíg végre megszületett az akkor igen sokat érő Forint. Majd elkezdődött az élet, a gyárak, üzletek elindultak, már nem éheztünk. S bár most is annyit érne a Forint, mint akkor! A ruhát úgy szereztem, hogy a Főigazgatónak telefonáltam, hogy nincs bő ruhám, ha nem juttat hozzá, nem tudok dolgozni járni. Egyre jobban tudtunk vásárolni, jártam fodrászhoz, nem kínai üzletekben vásároltuk, hanem voltak varrónők, később varrodák, s jobb ruhákat készítettek, mint amit most lehet kapni olcsó pénzen. Gyerekkori barátnőmmel össze tudtunk jönni, hozzám járt kisebb településről és vele együtt igen, jártunk táncolni, frizurát fodrász csinálta.
Kommunizmus eleje borzalmas volt, de mit tehettem?
Múlt az idő, olyan élet volt, bennünket irigyeltek más államok, nyugalmas élet kezdődött, jobb volt, mint most.
Köszönöm, hogy olvastad.
Kata
Kedves Kata!
Köszönöm válaszodat, a regényt természetesen elolvasom. Tudatlanságom okozta kíváncsiságomért elnézést. Várom a következőt!
Szeretettel: Marica
Azok a gondolatok nem tudatlanságból, hanem az érdeklődésedből ered, ezért ne okold magad.
Azért nézem át ha lehet naponta az értékeléseket, hogy megválaszoljam azt, amit kérnek. Számomra sokat jelent, ha valaki a regényeimre is kíváncsi, s köszönet érte.
Szeretettel: Kata
Kedves Kata!
Hihetetlen dolgok!
Olyan pontosan emlékszel rájuk…ezt egyszer
említetted,hogy naplót vezettél!
Nagyon együtt tudok érezni azzal,azokkal
amiken átmentél!
Nagyon tetszik,hogy mindig megörizted a reményt:
Olyankor is mikor semmi kilátás nem adott rá okot!
Írásod eröt sugároz!
Fogok jönni!
Szeretettel:sailor
Nagy köszönet azért, amit írtál, örömmel olvastam, s úgy van, ahogyan gondolod. Tudod, hiába volnék elkeseredett, azzal semmit sem tehetnék jobbá. Amiken időnként át kell esnünk, mint a háborúk/válságok, azokat sajnos, emberek okozzák, a gazdagodás és le merem úgy írni, hogy a butaság, mert a kezdeményezéseket nem gondolják végig, hogy mennyi embert juttatnak kellemetlen, sőt a végzetébe. Nem elég, hogy annyi ember életét veszti harcok között, vagy válságban éhenhal, az nem isteni kezdemény, hanem gonosz embereké, pedig a végítélet az Isten kizárólagos dolga.
Én ezeket tartom szemem előtt, s örülök, hogy átélve ember maradtam.
Örülök, ha tetszenek az írásaim, mindig szeretettel várlak: Kata
Kedves Kata!
Élvezettel olvasom visszemlékezéseidet. Örülök neki, hogy a sok viszontagság sem vette el a kedvedet.
Ami a Teremtőt illeti, szerintem nagyon is gondja van ránk. Legtöbbször olyankor, amikor éppen igen távolinak gondoljuk Őt. A tudta nélkül egy hajszálunk sem vész el:))
Szeretettel: Klári
Válaszoddal mindenben egyetértek. Amit gondolsz, az igazság, és az én életem mottója azért lett ez:
"Mikor elhagytak, amikor a lelkem roskadozva vittem, csendesen és váratlanul átölelt az Isten!"
Bajok közt, szomorú óráimban mindig ezek a szavak lebegtek előttem, s ezért mindig hálás vagyok!
Köszönöm mindazt, amit leírtál, szeretettel: Kata