Anyám születésnapján
Emlékezés – prózavers, 2008. október 7.
2008. október hetedike: Anyám születésnapjának ünnepe. 1894. október hetet írtak, amikor Megszületett Kisfeketepatakon, a Felvidéken. Azóta elszálltak az évek… Anyám, ma lenne már 114 éves! Nehéz sors jutott neki, korán árván maradt, nevelte őt nagyapja, előttem ismeretlen dédapa.
Húsz éves sem volt, amikor világháború dúlta fel a békét, sorsa később sem kedvezett neki, mivel fiatalon lett özvegy. Hároméves kisfia – az én kedves bátyám – árva lett. Utána is nehéz idők jártak,mert a 20-as 30-as évi világválság alatt minden vagyonuk odalett.
Apámmal megismerkedett, nemsokára hozzá feleségül ment. Az embereket sorsuk akkor sem hordta tenyerén; súlyos, nehéz idők alatt is kitartottak egymás mellett; komfort nélküli falusi kislakásban laktak, amit szeretetükkel betöltöttek.
Mindig küzdeni
kellett a mindennapi
megélhetésért.
(Mindig küzdeniük kellett
a mindennapi kenyérért,
fáradoztak hosszú évekig;
súlyos gondokkal nevelték
föl négy gyermeküket.)
Szép emlékkel gondolok a gyermekkoromra, mivel bennünket szeretettel neveltek. Nézem a megkopott fényképeket, anyám kedves mosolyát. Nem tudtam meghálálni a féltő szeretetet, mellyel apámmal együtt óvtak minket. Imáimban mindezt megköszönöm:
Teremtőt kérem,
legyen nekik örök béke,
fent, a Mennyekben!
kérem a Teremtőt,
adjon nekik örök békét.
Jó Anyám! Téged arra
kérlek, tekints le rám,
s imádkozzál értem.
Íróasztalomon őrzöm kedves fényképét.
Megjegyzés: A kis dőlt szakaszokkal Haibun,
a normál betűkkel prózavers.
**–.–**
Apám – Finta István – díszpolgár – Emlékezés
Kisbárkány, 2009. augusztus 20.
(Prózavers készült: 2009 augusztusában)
Ott, ’hol valaha húsz évig a falu tanulóit nevelte-oktatta, a hálás utókor megemlékezett róla. Nyáron kaptuk a díszes meghívót testvéremmel, meghívtak bennünket ünnepi misére, és apánk díszpolgári oklevelének átvételére.
Eszembe jutott az én édes jó apám: milyen boldog lenne, ha ezt a napot átélhette volna. Élete delén, az első világháború után abban a faluban az első iskolát ő szervezte, s oktatta az iskoláskorú ifjakat-időseket, akik korábban írni-olvasni sem tanultak.
Húsz esztendőn keresztül apám keze alatt tanult és nőtt fel a faluban minden ember.
Apánk harcolt a második világháborúban is, nyugdíjas korában a Balaton partján élt, ahol nehéz fizikai munkával az elveszett otthon helyett házat épített. Oda jártunk mi látogatni a szüleinket.
Édesapánk – édesanyánk
halála után – magára maradt,
szorgosan gondozta kis kertjét,
s csendben irt verseket és regényt.
Szemem előtt láttam: már nem olyan katonásan járkált, mert lassan felette is eljárt az idő, térde megroggyant, nehezen viselte megkopott életét, de mindenkor szeretettel várt bennünket.
Milyen nagy kár, hogy ezt az időt nem élhette már meg, hogy élete munkájának gyümölcsét élvezve a díj átadásán személyesen megjelenjen.
Testvéremmel a faluba utaztam, díszpolgári oklevél átvételére. A község időskorú népessége szeretettel fogadott bennünket. Meghatódva ültem testvéremmel a kis templom padjában, s az ünnepélyes, püspöki mise végén nekünk adták át apánk megtisztelő díját: a községi önkormányzat oklevelét, s nevével díszített metszett-üvegvázát, én pedig hófehér liliomból kötött virágcsokrot kaptam.
Meghatóan hallgattuk, amint apánk korabeli versét elmondták, s tisztelettel megemlékezve róla, méltatták a faluban végzett munkásságát.
Utána pazar lakomával kínáltak bennünket, finom falusi tyúk-húslevessel, kézzel gyúrt tésztával, mindenféle sült-hússal-salátával, majd tortával, meg házi rétessel, végül apánk tiszteltére ünnepi köszöntő hangzott el, pezsgővel.
Délután testvéremmel a falut végigjártuk, de azt a házat, ahol születtem, már sehol sem találtuk. A helyén csak meghatottan álltunk, ahol valaha állt a régi iskola, mellette a tanító-lakás, ahol minden gyermekük meglátta a napvilágot.
A ház falait az idő vasfoga már rég’ szétmarta, ezért lebontották. Rajtunk kívül tán’ nem is hiányzik másnak, csak mi állunk ott meghatódva.
(Helyén út épült Bede-pusztára, azt Kisbárkányhoz csatolták.)
Nekem most eszembe jutott gyermekorom, ahol oly’ boldog voltam, felvillantak bennem az emlékek, melyek ma is kincsei életemnek. Szemem előtt a régi kis falut látom: ahol a ház ablakából kibámultam, s onnan a szép tájban gyönyörködtem, ábrándozva néztem a kék eget, az Égen futó bárányfelhőket, a borús égen sötétlő fellegeket, a távolban hosszan elnyúló, s egymás mögé bújó nagy hegyeket.
A házzal szemben sorakozva a vén Mátra nyúlványai tornyosulnak, kék-zöld árnyalatokban pompáznak. Oda szállnak vissza most is a gondolataim… abba’ a házba’, ahol megláttam a napvilágot, ahol testvéreimmel nevelkedtem, ahol kiskoromban oly
boldogan éltem, s ahová most is, mindig visszavágyom…
**
Gyertyalángok
Haibun
Mindenszentek ünnepére
Balassagyarmat, 2009. október 26
Sötétség borul már a tájra, hideg szél borzolja a hajunk, kabátunkat fázón összehúzzuk. Szemerkél az eső borús délutánon, talpunk alatt színes hervadó levelek ropognak. Mellettem kétoldalt kis unokáim,
kezünkben virágot szorongatnak.
Gyertyalángok fényében járjuk a Farkasréti temetőt, körülöttünk – amerre szemünk ellát – mindenhol virágtól pompázó sírok, tarka koszorúk és csokrok, utunkat mécsesek világítják. Egymás kezét szorongatva, az elhunytak nyughelyei közt járunk. – Miért van annyiféle sírhant minden temetőben? – kérdi tőlem kis unokám.
Nyugszanak díszes
sírboltokban, ellátva
drága szobrokkal,
fényképpel-lámpával, mások márványból épített pompás kriptákban.
Sokan egyszerű kicsi sírban álmodnak vadrózsabokor alatt. – Mondd, nagymama – kérdi ismét unokám: ők ott is lakótelepen laknak?
Míg gondolataim elhunyt szeretteimnél pihennek, fejünkre hullanak ázott falevelek. Emlékezetem visszaröppen a múltba: mikor ők – kik itt vannak elhantolva – együtt jártuk utunk, kezünk összefonva. Már csak emlékünkben élnek ők, kik egykoron velünk éltek: szülők, kik bennünket neveltek, testvérek, kik minket szerettek, vagy
ártatlan kisded,
kinek élete ki sem
nyílt bimbójából.
Ismerősök, jó barátok sírjánál megállunk, kikkel valamikor mindennel osztoztunk, vagy szerelmünk sírjánál – kit sohasem feledünk.
Csendes esőben
most rátok emlékezünk
sárguló avarban
sétálva, gyújtunk gyertyát, mécsest, őket imáinkba zárva.
Szomorú szívvel emlékezünk rájuk, kik már odaátról nézik a világot.
Siratunk bennetek’, fáj, hogy elmentetek, minket gondban-bajban itt felejtettetek. Lelkünk bánattal telve, szemünk szomorú könnyel tele.
Imánk hozzátok
száll, fel az Égbe’ ti már
tudjátok, mi vár
ránk, ha majd eljön a mi óránk. Azt is tudjátok, ki vár az égi mezők fényes kapujába’. Jusson eszetekbe kis unokáim: odaát igazság van, ki idelenn a Földön jó volt, megkapja jutalmát. Halálunk órája sem gazdagság szerint jár; azt kincsekkel megváltani nem lehet. Ott nincs luxus-lakás gazdagnak, szegények-gazdagok egyformán osztoznak.
Úgy kapja ott mindenki a jussát, ahogyan élte a földön mindennapját. Igazságos Isten úgy osztja a kegyét, ki jót tett itt, akit szeretet vezérelt, és szegénynek osztott: megleli jutalmát, de aki dölyfös volt és gonosz, – vezekelhet –, lelkének nem lesz nyugta. Meg kell szenvednie, ne számítson jólétre, gondtalan túlvilágra, és igazságos Isten irgalmára.
Míg a sírokon
a gyertyák csonkig égnek,
elmondjuk imánkat.
Elindulunk az ünnepi díszbe öltözött temető útján, megállunk az emlékhelynél. Felvidéken és Erdélyben, távoli nyughelyeken, havasok lejtőin pihenő őseinkre gondolva, ott is gyújtunk gyertyát, értük mondunk imát, majd a virágokkal díszes temető útján, ellobbanó gyertyaláng mellett vonul hazafelé a család
a csendes-békés otthonba…
Gyertyák lobognak,
szeretetünk száll fel a
csillagos Égbe!
**-..-**
2 hozzászólás
Kedves Kata! megható szép szavak, méltó visszaemlékezés! Nagy szeretettel olvastam! -én
Kedves Laci!
A kedvest most igazán mondom, hogy megérdemled. Majdnem mindenki elkerül,
Te vagy az egyetlen, aki minden anyagomat elolvassa, mondhatom, hogy nekem
ez nagyon jólesik.
Szeretettel köszönöm:
Kata