– Szabad! – mondta a monitorok fölé görnyedő szemüveges alak, le sem véve tekintetét a focimeccsről.
Jól szabott kosztümöt viselő, harmincas, festett vörös hajú nő lépett be az ajtón, majd fintorogva nézett körbe. A vágószoba hihetetlen rendetlenségében, a férfi lyukas pólója, és szakad farmerja már odaillőnek tűnt. Megkövesedett kínai kajás dobozok, és kávésbögrék halmai emelkedtek a számítógépek, és tévéképernyők közt.
– Frank, mondták már, hogy egy disznó vagy? – kérdezte a nő, miközben utat rugdosott magának az egyetlen székig a szobában. – Itt csak azért nincsenek csótányok, mert ők sem bírják elviselni ezt a koszt.
– Mit szeretnél, Nicky? – nézett rá a sápadt, borostás arcú férfi eleresztve a füle mellett a megjegyzéseket.
A nő egy kopott, összevissza karcolt VHS kazettát vett elő a táskájából, és Frank elé tette. Az bambán nézett rá, majd pillanatnyi habozás után betette a közeli lejátszóba.
– Pornót hoztál nekem? – incselkedett vigyorogva, a nőre kacsintva. – Mindig is tudtam, hogy…
– Kuss legyen! – torkollta le Nicky. – Ma reggel találtam a levélszekrényemben, se feladó, se cím, még tokja sem volt. Otthon pedig csak DVD-m, van, ezért hoztam el neked. Ha nem muszáj, nem jövök az odúdba…
Felvillant az egyik képernyő és egy pillanatnyi villódzás után egy fiatal srác arca jelent meg rajta. Félhomály volt, csak a háttérben villódzott valami. Szürke, Harvard University feliratú pólót viselt, fekete haja izzadtan tapadt magas homlokára. A képernyő sarkában három évvel ezelőtti dátum látszódott.
– Oké, akkor kezdem! – mondta idegesen, ide-oda rebbenő tekintettel. – Dr. Jenkins, tudom, azt mondta ez nem diplomamunka, de tévedett. Felszálltam a 23:08-as járatra, és most itt vagyok a New Orleans-i metró 37. utcai megállójában, rajtam kívül még két utassal. Aktív paranormális tevékenységek sorát láttam…
Frank egy gombnyomással megállította a lejátszást. A vörös hajú nőre nézett, aki épp rágyújtott.
– Milyen 37. utcai megálló? – kérdezte hüledezve. – Nincs is olyan a városban!
-A 72-es gázrobbanás óta valóban nincs – magyarázta a nő a füstöt kifújva. – Több, mint harmincan vesztek oda. Mondd te barlangban nőttél fel?
– Nem – morogta az orra alatt a férfi. – New York-i vagyok…
A film tovább pergett, mindketten csöndben nézték, ahogy a fiatal fiú végig mutatja a megállót, ami tényleg úgy nézett ki, mint amit harminc éve nem takarítottak ki. Egy neoncső adta a világosságot, egy másik pedig idegesítően villódzott egy szál vezetékén lógva. A kamera egy testes néger asszonyságot is mutatott békésen álldogálva, lila ruhában, zöld tollas kalappal. Távolabb egy padon szemüveges, nyakkendős, fehéringes férfi dohányzott idegesen, miközben térdére fektetett aktatáskáján dobolt.
Nyitott ajtajú metrókocsi állt a háttérben, a feljárót rozsdás rács zárta le, amit valaki félig felfeszegetett. Mögötte pár felfelé vezető lépcsőfok látszott a többi sötétségbe veszett. A srác mindet kommentált, több, mint fél órán át, az utolsó rozsdás csavarig.
A kép meglódult, majd félrefordítva mutatta a szemüveges férfit, aki durván ráförmedt a fiúra.
– Mi ez az egész? – hadonászott cigijével. – Nem működik a mobilom, nem indulunk tovább, nekem pedig határidős munkám van! Te meg csak filmezgetsz itt!
A kép kiegyenesedett, majd a kijáratot mutatta.
– Menjen arra, ha nagyon siet! – vetette oda flegmán a fiú.
A nyakkendős felháborodottan el is indult, bát mielőtt belépett volna a sötét lépcsőre, egy pillanatra megtorpant. Aztán alakját elnyelte a homály. Egy darabig még látszott az imbolygó cigarettaparázs, majd eltűnt az is.
– Ez… ez csodálatos! – hallatszott tompán, valahonnan messziről a hangja. – Istenem…!
A kép meglódult, ahogy a fiú utána ment, ám a felkapcsolt beépített lámpa csak néhány lépcsőfok után egy téglafalat mutatott. Az aktatáskás alak sehol sem látszott. Visszahátrált, majd beleütközött valamibe. Fordult a kép, majd az asszonyság állt ott különös szürke tekintettel nézve a kamerába.
-Ő már Odaát van, ne keresd – mondta titokzatos hangon. – Nyugodj meg fiam, meglásd, nincs mitől félned. Nem fog fájni… Csak éhesek vagyunk.
Mögötte a félhomályban árnyak mozdultak, a nő is közelebb lépett. Éhesen megnyalta az ajkát, majd levette a kalapját, ami alól előbukkant megégett fejbőre. A kép remegni kezdett, ahogy a kéz, ami tartotta is remegett. A háttérből égett rongyokba burkolt, éhes tekintetű, szenes bőrű, sovány alakok bukkantak fel, körülbelül két tucatnyian.
A kamera a földre esett, de az oldalára fordulva tovább vett. A fiú futni próbált, de elkapták az ösztövér alakok, és leteperték. Egymást félrelökve próbáltak hozzáférkőzni. Sikoltás és morgás hallatszott, majd kezükben véres húscafatokkal támolyogtak odébb, vadállati módon zabálva.
Frank öklendezve kikapcsolta a monitort, és oldalra fordulva egy kukába könnyített magán. Nicky falfehéren meredt a sötét képernyőre, egész testében remegett.
– Istenem irgalmazz…! – nyögte a nő. – Töröld le, könyörgöm!
A férfi visszapörgetett, majd megnyomta a Felvétel gombot, és az eddig nézett focimeccset kezdte rávenni a kazettára a videómagnó, örökre elfedve a metró szörnyű titkát…
2 hozzászólás
Hmm… de jó, hogy megtaláltalak 🙂 Izgi. Ennyi bizonyos, abba sem tudtam hagyni, míg nem olvastam végig. Miuán végére értem két gondolat jutott eszembe, az első, holy olyan Alkonyadtól pirkadatigos hatást keltett bennem. Azt a filmet nagyon szeretem, tehát ez pozitív 🙂
A második egy kérdés volt, mégpedig hogy vajon ki küldte el Nickynek a kazettát… és ez jó, azok a jó olvasni valók amik fölött nem siklik ez az ember, hanem kérdéseket vet fel, és azokat tovább gondoljuk. Szóval tessék feltölteni még, hogy olvasgathassalak 🙂
Namarié!!
Szia!
Nekem valójában furcsának tűnik az a momentum, hogy a zombiszerű lények mielőtt felfalnák a srácot előtte szépen megnyugtatják: "nem fog fájni". Miért teszik ezt? Ezt is bele lehetne szőni a történetbe.
Üdv,
Marcsi