60 perc

Mindenki tudja, milyen érzés az, amikor nagyon izgul valamilyen okból kifolyólag. Úgy érzi, menten elhányja magát, zsong a feje, izzad a tenyere. Nagyon várja azt a bizonyos eseményt, de egyúttal fél is tőle. Ezt éreztem, mikor álltam a vonatállomáson, a kis csomagommal, amely egy-két ruhadarabot, és az összes pénzemet, értékemet tartalmazza. Nem akarok nagy feltűnést kelteni, így is lerí rólam, hogy várok valamire. Vagy inkább valakire.
Ácsorogtam már vagy 45 perce, legalábbis időérzékem ezt súgta, az órámat el kellett adnom, hogy pénzhez jussak. Menekülésem célja igen messze van, de megéri, mert itt csak a reménytelenség és a magány vár rám.
Megemeltem a kalapom minden ismerős hölgynek, akit megpillantottam, ők bájosan mosolyogtak rám, mintha örülnének nekem, pedig biztosra veszem, hogy létezésemről is alig tudnak. De én tisztelem a hölgyeket, azt is, akit nem kedvelek, vagy nem ismerek. Ezért is figyeltem fel egy málnaszínű kalapos hölgyre, aki sok poggyászt húzott maga után, nehéznek bizonyultak, odamentem segítséget nyújtani. Ő végig mért rajtam, fakó szürke zakómon, kopott fehér ingemen, gyűrött nadrágomon és ferdén figyelő kalapomon. Nem is beszélve a cipőmről, amit ugyancsak megviselt a használat. Némi undorral az arcára kiülve közölte, hogy elbírja, majd vonszolta tovább a csomagokat. Láttam, ahogy egy utcai csavargó hosszasan bámulja, majd utána ered, sebesen szalad ellökve a mellette haladókat és leszakítja a hölgy válláról a retikült. Tovább rohan vele. Gazdagabb úgy 23 fonttal. Ez az élet rendje, kedves málnaszínű kalapos nő, gondoltam magamban.
Rágyújtottam mégegy cigarettára, ez ma már a 8. szál. De megnyugtat mind a mozdulat, ahogy a számhoz emelem és beleszívok, mind a látvány, ahogy a kifújt füst gomolyog, belevész a végtelen térbe. És e mozdulatsor megismétlése, lehetőleg több, mint egy percen keresztül, még inkább megnyugtat. Ugyan a sárga fogaim látványa és tüdőm állapota már kevéssé villanyoz fel, nem hagyok fel e szokásommal, hozzám nőtt, mint a szürke szalagos kalap a fejemhez. Vagy akár a fejem a nyakamhoz.
Eltelt egy óra is, gondoltam. A vonat indul, két perc múlva, ezt hallottam a vasúti alkalmazottól. Hát nem jött el, hiába vártam. Az utolsó emlékem róla, hogy levendula illatát árasztotta magából, és azt mondta, "majd egyszer". Hiszen az apja egy vaskalapos arisztokrata, egy gőgös öregember, aki nem tűri, hogy a lánya egy egyszerű sírkőfaragóhoz menjen feleségül. Mert az ő lányának jogász vagy orvosdoktor dukál. A szerelem meg mit sem ér, nem számít, a pénz a mozgatórugója a világnak. De ő mégis azt mondta, "majd egyszer". Majd egyszer az enyém lehet. Ennek reményében juttattam el hozzá azt a levelet, amelyben megírtam neki, hogy minden egyes szerdán várni fogom az állomáson, ott fogok állni 4 órától, és utána a legközelebb induló vonattal elmegyünk egy olyan helyre, ahol nem érhet baj minket. Ezt 2 és fél éve írtam neki. 2 és fél éve minden szerdán itt várok, de csak nem érzem az orromban a levendula illatfelhőt, és nem hallom hangjának csengését, mely olyan lágy, akár a furulyaszó. De jövőhéten is eljövök, hogy érezzem azt a furcsa érzést, amit mindenki ismer. Mikor úgy érzi az ember, hogy mentem elhányja magát, zsong a feje, izzad a tenyere. Mert nagyon várja azt a bizonyos eseményt.