A sportnapra készülődök csevegését, zsibongását úgy szakította ketté a mondat, mint egy karikás ostor csapása.
– Hogy maga mekkora bunkó paraszt!
A nagydarab izomagyú elégedetten nézett áldozatára, fia tanárára, aki félrehajtott fejjel, szótlanul nézett fel a dühöngőre. A nagyhangú otromba nem érzékelte, hogy a tanárnő tulajdonképpen lefelé néz.
– Ki fogom rúgatni, ilyen hülyének itt nincs helye. – fenyegetőzött, és igazának mélységes tudatában elvonult az igazgatói iroda felé.
A gyerekhad újra zümmögni kezdett, a tanárnő megalázva rendezgette induló-sorba az osztályt. Mosolya nem volt teljesen őszinte. Lelkét égették a szavak, torkát marta a visszafojtott könny.
Az egyik fiú megkérdezte tőle: – most mi lesz?
– Eddig azt mondtam, hogy tiszteljétek szüleiteket. Ezután hozzá fogom tenni, hogy tiszteljétek azt, aki megérdemli, és akkor, ha megérdemli.
14 hozzászólás
Tudomásul kell venni, hogy a gyerek fejlődését a szülő és a tanár kölcsönös megegyezésen alapuló kapcsolata segíti a leginkább. Ha az egyik fél sárba tiporja a másik munkáját, a gyerek fogja bánni. Nem a két fél valamelyike.
Mikor jönnek végre rá arra is a szülők, hogy nem lehet a gyereket "keresztbe" nevelni? A csemete mindkét szülőre istenként tekint. Mikor még nyílik a tudata. Ha előtte veszekedünk, az döntésre kényszeríti. Ezt a fajta döntést pedig még hetven évesen sem tudjuk megfelelően kezelni. Csoda, ha a mai világban a tinédzserek nem a családból választanak eszményképet?
A szerepeket még színházban sem jó felcserélni! Miért lenne ez másképp az életben?
Nagyon jó írás! Hiába rövid. Attól válik sokkal ütősebbé!
Tanárként nekem is vannak hasonló tapasztalataim. Sajnos ma ott tartunk, hogy a szülő is gyerek, és a "nanehogymáregyhülyetanármegmondja" típusú mentalitással áll hozzá a dolgokhoz. Az is baj, hogy mostanság sok a szülő is istenként tekint a csemetéjére…
Rövid, velős írás, ami tökéletesen tükrözi a helyzetet.
Üdv.: Phoenix
Nagyon hiteltálló helyzetképet alkottál a mai valóságról, ötletesen, röviden, velősen.
Azonban az utolsó mondattal nem tudok egyetérteni. Ha a "bunkó" szülő, példamutatásával bunkóvá neveli gyermekét, az honnan is tudná megállapítani, hogy az megérdemli-e a tiszteletet, avagy nem?
Szeretettel
Ida
Kedves Ida! A gyerek előbb-utóbb rájön, az élet megmutatja, hogy nemzője/szülője érdemel-e tiszteletet. És megadja. Vagy nem. Üdvözöllek -matyi
Köszönöm, hogy olvastatok. Üdv. -matyi
Nagyon tetszett a végén a bölcs tanács! Érdemes volt leírnod tanulságos!
szeretettel-panka
Remek kis írás!
Egyetértek az előttem szólókkal, teljes mértékben.
Ugyanakkor saját tapasztalatból, sajnos azt kell mondanom, a tanárok között is vannak bunkók. De a dolgok elrendezésének akkor sem ez a módja.
Sajnos, erre egy bunkót nem tanítottak meg. Sem otthon, sem az iskolában, sem az életben…
Az a helyzet, hogy a "tisztelet" szó, és maga a fogalom elég gáz. Ha jól megvakarjuk: van olyan valaki, aki igazából "tiszteletre méltó"? Aki makulátlan? Akit példaként lehet állítani. Legnagyobb hőseinkről is kiderül: csetlő botló emberek voltak. lehet-e tisztelni olyan "hőst" aki pl. lekaszabolt egy ellenséges sereget, de egy darabka földért ádáz, gyilkos harcot folytatott szomszédaival. És, mi magunk? Vagy beszéljek ol. saját magamról! Rossz rágondolni. Nem a "tisztelet" a kulcsa a dolgoknak. mert az gáz. Valami más. Mondjuk pl. a delikvensbe belevert társadalmi stb.elvárás – én
Pedagógusok, szülők, figyeljetek! A gyereket nem nevelni kell (öt éves kor után úgyse lehet) hanem idomítani! Ha úgy tetszik: ostorhoz szoktatni, mint a lovat. Végöl is az ember-fajta is egy értelmes állat! (persze az "ostort" képletesen értem)
Bocsánat, még mindig én. Mondok egy példát. A katonaság nem működhet fegyelem nélkül. Lételeme a fegyelem. A fegyelem, fegyelmezettség nem öröklött képesség. Meg kell rá „tanítani” a katonát! A tanítás: idomítás! Nem beszélnek ott a lelkére az embernek, hanem azt mondják (ordítják!) például: „látja ott azt a dombot katona?! Fusson fel a tetejére ezzel a nehéz-géppuskával, és nézze meg, ott vagyok-e?” A gyerek vagy felfut, és megérti egy életre, hol a helye, vagy nem, s megy a hadbíróságra, ahol még keservesebben „magyarázzák” majd meg neki. Ennek semmi köze a tisztelethez, vagy a neveléshez. A „lelkizés” hatástalan. Zsákutca. Aki az iskolában „rendet” akar, annak büntetni kell, illetve a büntetéssel fenyegetni. A társadalom is így működik. A törvények erről szólnak. Ne legyünk álszentek. A „tisztelet” ezért gáz. Az álszentség a tisztelettel kezdődik!
Kedves Bödön! Szerintem mindegy, hogy a nevelést nevelésnek, vagy idomításnak mondjuk. A végeredmény a fontos, és az oda vezető út. Soha nem ütöttem meg gyereket. Szeretettel, meggyőzéssel próbáltam őket vezetni, a jó irányban tartani. Büszke vagyok arra, hogy többször sikerült, mint nem. A tisztelet? Nem az egész embert kell tisztelni, hanem a tiszteletre méltó tetteit. Balassi pl. – mondhatni – rabló lovag volt, de méltó a tiszteletre a költészete, a hazaszeretete. A csetlő-botló emberben pont az lehet a tiszteletre méltó, hogy fel tudott állni a botlás után. Köszönöm a véleményedet. És tisztellek érte, -matyi
Kedves Matyi! Azért, h van véleménye, ne tisztelj senkit. Engem se. Mindenkinek van véleménye.Más kérdés, milyen. Azért se, hogy elmondja. Úton-útfélen mindenki elmondja, akár kérik, akár nem. De köszönöm, h ezt írtad! Szeretettel üdvözöllek: én
Kedves Matyi!
Nem lehet kellemes egy ilyen szülő. A tanár végkövetkeztetése jogos, mert bármit is gondoljon a szülő a tanárról, legalább a gyerekek előtt fogja vissza magát.
Bödön, sajnos igazad van, mindenhol az idomítást, a betörést látjuk.
Szeretettel: Eszti
Matyi, aki bunkó az sosem tudja magáról azt, hogy bunkó. Neki az a természetes közege. A gyereke is ezt látja tőle, tehát nagy valószínűséggel a gyerek is bunkó lesz. A "naiv" tanító néni pedig pont azt mondd amit akar. Ehhez a közeghez sosem fog eljutni az üzenete…
(Jelen esetben a gyerek őrülten tiszteli aput, amiért az "bátran" megmondta a véleményét a tanító néninek. Apu bátor, okos és igaza van. Ezt az is bizonyítja, hogy a tanító néni egy szót sem szólt… Így kell ezt csinálni!!!) Ezt érzékeli egy bunkó szülő gyermeke….