Hatalmas dörrenés rázta meg az eget és egy pillanat alatt fülsiketítő zaj támadt, ahogyan menekülni próbáltak a madarak. Óriási rajokban szökkentek a felhők felé, vijjogásuk visszhangzott a sziklafalakon.
Condor a szokásos vadászati körútját járta, mikor elért hozzá a dörrenés zaja és szinte vele egy időben ütést érzett a bal szárnyán. Még fel sem fogta mi történt, de máris zuhanni kezdett a szakadék alján hullámzó folyó felé. Tudta, ha leér, vége mindennek… Az utolsó erejét összeszedve próbált az épp szárnyával fennmaradni a levegőben, de az egyszárnyú csapkodás őrült forgásba hozta testét, a mélység pedig egyre közeledett. Végül olyan nagy levegőt vett, amekkorát tudott az állapotában és a szélbe feszítette szárnyát. Óriási puffanással ért földet, porfelhőt kavarva maga körül. Kinyitotta szemét és ámulva tapasztalta, nem esett le a mélybe, csak a szirt szélén ért talajt. A megkönnyebbülését eltompította a fájdalma, amit a meglőtt szárnya okozott. Sérülése mozdulatlanságba szegezte, miközben csillogó könnyel szeme sarkában a lemenő Nap vörös fényét csodálta és pihegve várta a véget.
A természet-kutató szokásos késő délutáni körútját járta a fennsíkon. Elmélyülten figyelte a magasban köröző Condort, ami kedvenc időtöltése közé tartozott. Mindig nagy érdeklődéssel szemlélte, ahogyan ez a csodálatos lény szeli a levegőt és mértani pontossággal csap le áldozatára. Olyan fenséges látványt nyújtott ez a méltóságteljes madár, ahogy a végtelen égboltot szelte szárnyaival. Azonban ma valami furcsát vett észre az útja során. Itt, ahol nem igen jár senki sem, friss keréknyomokat talált a porban. Miközben figyelte a madár röptét, egy puskalövés robaja majd földhöz vágta. Amint visszapillantott az égboltra, látta nagy baj van! A Condor körbe, körbe pörögve zuhant egyre lejjebb. A lépteit átváltotta futóra és rohant a madár irányába. – Jaj, csak el ne késsek! Cikázó gondolatai majd szétvetették agyát. – Mi történt? – Ki lőtt és miért? Választ nem kapott hiába nézelődött jobbra, ballra, csak egy terepjáró távolodó zaja töltötte be a naplementét. Izzadsága belefojt a szemébe, majd kimarta, de mit sem törődve vele, rohant tovább a szakadék felé. Mikor oda ért döbbenet járta át szívét. A fenséges állat kifordult szárnyakkal feküdt vérében. Elővette zsebkendőjét és először bekötötte a sérült madár szemét, majd tovább kutakodott mivel is kötözhetné be a sebet, hogy ne vérezzen tovább. Sajnos nem akadt semmiféle erre alkalmas dolog a zsákjában, hát levette ingét és óvatosan beletekerte a Condort. Felemelte és magához szorítva elindult haza a vörösen izzó tájban.
Napokig nem volt eszméletén a madár, pedig megfelelően ellátta sebét. Ettől többet nem tehetett érte, mert a golyó eltalálta ugyan, de átment a szárnyán, így hát csak várni tudott és kérni a szellemeket, óvják meg ezt a kihalófélben lévő madarat…
Homályos ködök függönyén hallotta a közelgő lépteket, de felemelni fejét már nem volt ereje. Beletörődve várta a véget. Haloványan érzékelte, hogy bekötik a szemét, betekerik valamibe és emelkedik a föld fölé, majd teljesen elsötétült a világ számára. Hol forróságban izzott, hol a hideg borzolta tollát. Szellemek jöttek dúdoltak a ködökben és néha furcsa álmok játszottak vele, repült újra magasan, fenn a felhők alatt. Így folytak össze a napok egy hétté, mikor érezte tisztulni kezd a ködfátyol, enyhül a fájdalom. Aprókat hunyorogva nyitogatta szemét. Próbálta felfedezni környezetét, vajon hol lehet, hisz emlékeiben még a zuhanás képei éltek. Csodálkozva nézett a rátekintő világító kék szemekbe. Valahogy nem félt, érezte nincs veszély. Elégedetten észlelte, ahogy a feléje nyúló kéz valamit elé tesz. Először a szemekbe nézett, aztán a valami felé. Örömmel fedezte fel a mezei egeret, ahogyan kiterülve feküdt előtte. Az éhsége elhatalmasodott rajta és a túlélési ösztöne elfogadtatta az élelmet, majd a friss vizet is. Most már tudták mindketten, összetartoznak, barátok lettek.
A Condor rohamosan gyógyult. Lassan ereje is visszatért. A begyógyult szárnyát napról napra jobban próbálgatta. – Lassan eljön a nap, mikor szabadon kell engednem, gondolta szomorúan a kutató. Végül gyorsan eljött az a bizonyos nap! Komor hangulatban volt, mikor megint bekötötte a madár szemét és ismét magához szorítva elindult a szirt felé vele. A Condor is érezte a változást, a fájdalmas vibrálást kettejük között, de nagyon vágyott már a szabadságra is. Abban a pillanatban, ahogy lekerült szeméről a kendő, szélbe tárta szárnyait, boldogságot vijjogott a légbe és elrugaszkodott a mélybe. Először zuhant egy kicsit, de amint kifeszítette szárnyait, őrült iramban emelkedett az ég felé, mint aki át akar repülni a felhőkön.
A kutató egy darabig szemlélte ezt az idilli szárnyalást, aztán szemébe húzva kalapját elindult az otthona felé. Az út porát komótosan rugdalva haladt, mikor vijjogás töltötte be felette a levegőt. A Condor köszönt neki egy díszes kört róva feje felett. Aztán másnap reggel ismét eljött a madár köszönő-kört rajzolni és este úja megint benézett. Azóta sok, sok hét eltelt, de a madár minden reggel és este megteszi a köreit a kutató háza fölött.
4 hozzászólás
Szívet melengető, kedves írással lepted meg olvasóidat, akik eddig prózai vénádról mit sem sejtettek.
„Sérülése mozdulatlanságba szegezte, miközben csillogó könnyel szeme sarkában a lemenő Nap vörös fényét csodálta és pihegve várta a véget.” Csodálatosan szép mondatok sorával fested le a helyzetet.
Két elütést láttam: a telepjáró nyilván terepjáró akart lenni és a végén az egyik köröd, kőrnek sikeredett.
Gratulálok szép munkádhoz. a
Köszönöm kedves Antonius!
Hát, igen a sok szövegnek ez az átka, hiába olvasom át, nem látom a hibám…
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Tündi!
Most új oldaladról mutatkoztál be próza formájában. Tetszett a történet, olvasmányos, megható, és gondolatokat ébresztő!
Gratulálok! Csak így tovább!
szeretettel-panka
Köszönöm kedves Panka!
Ez már a 3. ilyen írásom…, csak nem tettem eddig ki őket.
Szeretettel láttalak: Tünde