Csak játék…
Mindig olyan ártatlanul indul… Egy mosolygós, színes kis labda vagy, ami ide-oda ugrál a képernyőn, hogy begyűjtse a szétszórt nyalókákat, jégkrémeket, cukrokat; miközben apró, vicsorgó szörnyecskék szökdelnek a nyomodban – ha bekapcsolod a hangfalat, hallod, ahogy lihegnek és mindenféle vicces hangokat adnak ki magukból. Több életed is van, és ha egy elúszik, mert mondjuk szakadékba zuhantál, oda se neki, van még egy pár; és ha elég jégkrémet gyűrsz magadba, újakat is kaphatsz; vidám győzelmi induló harsan fel minden egyes teljesített küldetés után… Aztán eljön a game over; de itt ez sem jelenti igaziból a játék végét, csak azt, hogy kezdhetsz mindent elölről. Kivéve ha mentettél előtte, mert akkor megspórolhatod magadnak a fáradságot.
Idegbaj a köbön
Ismered az érzést? Amikor századszor is ugyanott rontod el a játékot, és már a szemed is kifolyik, de muszáj valahogy rábírnod merevvé vált ujjaidat, hogy olyan ütemben üssék le a billentyűket, hogy hősöd előbb vágja le az ellensége fejét, mint ő a hősödét? Amikor lefagy a gép, mielőtt mentettél volna, vagy rosszkor hívnak az ebédhez, és nem értik, miért ülsz olyan morcos fejjel, szótlanul egész ebéd közben, és miért fejezed be olyan gyorsan, mint a villám, majd tűnsz el megint szobád kulcsra zárt ajtaja mögött?
EMLÉKFOSZLÁNYOK
A tündér és a törpe
Az első számítógépünket karácsonyra kaptuk a nővéremmel közösen, akkor, amikor még rajtam kívül csak hat osztálytársamnak volt a huszonháromból. Nem lehetett becsomagolni, és a futárszolgálat sem várhatott huszonnegyedikéig a kiszállítással, ezért már majdnem egy hete ott volt a majdani helyén, letakarva egy abrosszal, és mi a nővéremmel, mint két bolond minden este elzarándokoltunk hozzá, hogy lássuk, tényleg ott van-e még. A szüleink ragaszkodtak hozzá, hogy a karácsonyi ajándékot karácsony előtt ne használjuk, ezért mire eljött a szenteste, mi már tűkön ültünk. Csillagszórók, Mennyből az angyal, csomagolópapírok, töltött pulyka, fenyődíszek… Semmi sem számított, gondolataim végig „a doboz” körül forogtak. Az iskolában beiratkoztam számítástechnika szakkörre, de csak azért, mert a tanár az óra utolsó tíz percében mindig megengedte, hogy játszunk rajta. A többiből semmit nem értettem, mert csak hétéves voltam, és épphogy beköszöntött a komputerkorszak, de nem bántam, mindig alig vártam, hogy az ősemberem kiverje bunkósbotjával a sziklából a dinoszaurusz húst. Tartottam ugyan attól, hogy már félévkor megbukok a szakköri vizsgán, de akkorra már mindegy lesz, gondoltam, mert nekünk is lesz saját számítógépünk. Játszhattam, amennyit csak akartam…
Végre bekapcsolhattuk a modern technika legújabb vívmányát, és én csalódottan tapasztaltam, hogy az ősemberes játék nincs rajta. Milyen számítógép ez akkor? A nővérem, Rita egyáltalán nem vette észre ezt a hiányosságot, ő egyből megtalálta, amit keresett: két piros autó a képernyő bal és jobb oldalán; az egyikben egy ragyogó arcú tündér ült rózsaszín ruhában, a másikban egy szakállas, mogorva törpe. Ugye nem kell mondanom, melyikhez ütötte be az én nevemet? Nem baj, lenyeltem, csak azt kívántam, hogy végre én is hozzáérhessek azokhoz a billentyűkhöz. Rita megmutatta, melyik gombbal lehet kanyarodni, melyikkel tudok gyorsítani és még egyet, amelyikkel szögeket szórhatok az ellenfél autója elé; aztán indult a játék. Nyomta, ahogy bírta, és én is nyomtam, ahogy bírtam, az ő autója valahogy mégis gyorsabb volt az enyémnél. Kétségbeesetten püföltem a gyorsító gombot, de falba ütköztem, és ahogy kifordult az autó, ráment a szögekre, amiket Rita kiszórt. A tündér gúnyosan öltötte nyelvét a törpére. Ez megtörtént még egyszer, aztán még egyszer, végül a törpe árokba fordult, és hordágyon vitték el, a tündér pedig vigyorogva tartotta fel jobb kezének hüvelykujját. Ekkor sírva fakadtam.
– Jaj, Viki, te sosem tudtál veszíteni! – korholt a nővérem, mire még jobban eleredtek a könnyeim.
– De biztos csaltál!
– Nem igaz! Játsszunk még pár visszavágót, és akkor megmutatom, hogy…
– Sajnálom, lányok, de most már elég késő van! – jött be a szobába édesapám. – Hát te meg miért sírsz karácsony este, Kiscica?
– Meghalt a törpe… – szipogtam. Bűntudatom volt, mert mogorva arcára egyszer sem sikerült mosolyt csalnom. Bezzeg az a flancos tündér mindig felmutathatta a hüvelykujját. Aznap este, karácsony szent estéjén – bármilyen szégyen volt is – azzal ringattam magamat álomba, hogy elképzeltem, ahogy a törpe mutatja fel az ujját a tündérnek, de nem a hüvelyket.
4 hozzászólás
Prehistorik!! Az elsők egyike! És még mindig lehet vele játszani! 🙂
Úgy van! 😀 Reméltem, hogy ismerős lesz 🙂 Na és a nyalókákat gyűjtő labda? Bumpy??? Ismered?
Kedves Kalina!
Azt hiszem mindannyiunknak vannak ilyen emlékei! 🙂 Amikor elbűvölt, és fogvatartott az első számítógépes játék! 😀 Én egy darabig tetris függő voltam, meg valami macskás játékra voltam rácuppanva nagyon.
Aztán egy idő után rájöttem, hogy mennyi időt töltök játékkal, és az alatt mi minden mást csinálhatnék, és abbahagytam. No, hiába én már felnőtt voltam akkor… 🙁
Judit
Na, ez jó volt! Átjött a hangulata. Emlékszem, az ősemberes játékkal mi is játszottunk számtech órán, meg szakkörön. 🙂 Szép emlékek… Tetszett!
Üdv: Tibor