Eső és vigasz
„Te ég, te föld talán most összeomlotok!” – végig ez az egy sor járt a fejemben abból a dalból, amit még kisiskolás koromban adtunk elő egy iskolai ünnepségen. A fiúk nyalka kiskatonáknak voltak öltözve, és élvezettel kaszabolták egymást papírkardjaikkal, míg mi lányok, akik egy jelenettel korábban még könnyes zsebkendőinket lengettünk feléjük, összeálltunk kórusba és cérna hangon, de teljes hangerővel énekeltük, hogy a földön is harag, s az égen is harag.
Találó volt, mert dörgött és villámlott, és a zuhogó eső cseppjei patakokban folytak le falfehér arcomon. Éjjel volt már, de nem akartam hazamenni, nem bírtam a doboz „szemébe” nézni azok után, amilyen ocsmányságokat mutatott nekem. Az édesapámat már jó régen nem látogattam meg, de hozzá sem volt kedvem elmenni, Ritát szintén nem kívántam ilyenkor háborgatni, ezért csak mentem előre a víztől csucsogóssá ázott edzőcipőmben – nem érdekelt az egész. Céltalanul – gondoltam magamban, de aztán saját legnagyobb meglepetésemre mégis kilyukadtam valahol. A csuklómon az óra kereken hajnali kettőt mutatott, az ujjam azonban minden bűntudat és szégyenlősködés nélkül nyomta meg a csengőt. Nem jött rá válasz azonnal, de nem nyomtam meg még egyszer – volt már olyan késő, hogy tudjam, illik fokozottan türelmesnek lenni. Zörgést hallottam az egyik harmadik emeleti ablakból, majd egy pillanattal később egy álmos, kócos fej kandikált ki rajta.
– Viki? – kérdezte bizonytalanul, kicsit rekedten.
– Szia, Zoli… Bemehetek?
– Persze… Egy perc és jövök.
Tudtam, hogy nem fog rám ezért haragudni. Sosem láttam még haragudni. Én haragudtam magamra, de ez most nem volt fontos. A kulcs halkan elfordult a zárban, és óvatosan lépkedtünk felfelé a kivilágított lépcsőházban.
– Te reszketsz. – állapította meg tárgyilagosan.
– Nem volt ernyőm. – motyogtam magam elé, és hagytam, hogy a nagyszoba felé tereljen. Ketten laktak egy albérletben, de a lakótársa (aki egyébként egy dög volt, mert mindig kulcsra zárta az ajtaját, nehogy rajta kívül más is bemehessen a szobájába) elutazott egy hónapra, így magunk voltunk. Hozott nekem egy hatalmas, kék fürdőköpenyt, amibe kétszer is belefértem volna, meg két jókora törölközőt; én pedig elrebegtem egy halk köszönömöt, de aztán egy szót sem bírtam többet kinyögni.
– Főzök egy teát. – jutott döntésre, mire én némán bólintottam, aztán lehunyt szemmel hallgattam, ahogy kint szöszmötöl – jólesett, hogy alapvetően csend vett körül, és mégis érzékeltem, hogy valaki van a közelemben.
– Szóval… – jött vissza két gőzölgő bögrével. – Mi történt?
Kortyoltam egyet a teából, és melegség áradt szét elgémberedett tagjaimban, aztán megszólaltam:
– Valaki meghalt. Öngyilkos lett.
– Ó… Ismerted?
– Soha életemben nem találkoztunk. – várakozón néztem rá, de nem mutatta jelét sem zavarnak, sem meglepettségnek. Szürke szemeiből egyetlen gondolattöredéket sem tudtam kiolvasni.
– Hát… – vakargatta meg a fejét – Rajzoljak valamit?
Ezen sikerült elmosolyodnom. Ő is emlékezett hát.
– Most biztos nem kapnék érte szaktanárit! Én csak… Nem is akartam menni sehová eredetileg. Maradhatok?
Zoli kedvesen rám mosolygott:
– Isten hozza Noé bárkáján az özönvíz elől menekülőket!
Akkor jutott eszembe, hogy Titi is mindig nála tért magához, ha túl csúnya állapotban volt ahhoz, hogy a kollégiumban lejelentkezzen – nem akartuk, hogy kirúgják szegényt. Az igazat megvallva örültem, hogy ezúttal nem volt itt.
Kint az eső egyre jobban felerősödött, kopogása az ablaküvegen erőszakos dörömbölésnek tetszett. Leterítettünk pár paplant a tévé elé, és a falhoz támasztott párnáknak dőlve néztünk valami filmet, ami egyikünket sem érdekelt különösebben, csak jobb volt, hogy a tévé beszélt helyettünk; aztán amikor már ezzel együtt is nyomasztóvá vált a csend, megkérdeztem, ami a szívemet nyomta:
– Szerinted miért élünk, úgy igazán?
Ha valaki hozzám állítana be az éjszaka kellős közepén, mint egy szakadt koldus; felébresztene az álmomból és utána ilyen kérdéseket tenne fel, komoly esély van rá, hogy először fel sem fognám, mit akar; ha pedig mégis felfognám, hát elküldeném a csudába, Zoli azonban csak megvonta a vállát, és azt felelte:
– Talán hogy elmeséljünk egy történetet, amit senki más nem tudna. Azt például csak Te tudod, milyen Tímár Viktóriának lenni, és Rummer Zoltánt is csak én mutathatom be a világnak. Ezeket a szerepeket csakis mi magunk tudjuk eljátszani, és ha jól csináljuk, akkor talán nemcsak sírnak, hanem meg is tapsolnak páran, amikor az utolsó felvonás után lemegy a függöny.
Nem tudom, melyik pillanatban történt, de egyszer csak nálam is lement a függöny. Azelőtt sosem hittem, hogy az ember egyik pillanatról a másikra képes elaludni, de mégiscsak igaz volt, a saját bőrömön tapasztaltam meg.
– És persze – jegyezte meg halkan, miután észrevette, hogy mi történt, de ezt én már nem hallottam – az sem árt, ha nem alszanak el rajta…
Másnap az ő ágyában ébredtem, ő a földön aludt a tévé előtt.
A jelen
– Mit csinálsz?
– Mesélek. – válaszoltam továbbra is magam elé nézve, mosollyal az arcomon, miközben ujjaim ütemesen kopogtak a billentyűzeten. Eldöntöttem, hogy mihelyst kész leszek, az összes vezetéket kihúzom a falból, még ha édesanyám ezért egy kicsit bosszús is lesz majd, amikor észreveszi; őszintén szólva nem aggasztott különösebben.
– Nocsak! – ölelt át hátulról Zoli, olyan mackószorítósan, ahogy mostanában mindig szokott – És vidám a történet?
– Hát, azt szereplője válogatja; de mindenki folytathatja a maga szájíze szerint onnan, ahol véget ér – fordultam felé, és én is a nyakába csimpaszkodtam, mint egy kismajom.
Váratlanul ért a felfedezés, hogy Zoli még annál is tud kedvesebb lenni, mint amilyen általában mindenkivel, és hogy ezt a kedvességet már egy ideje őrizgette a számomra, amikor végre én is nagy nehezen rájöttem, hogy ő nekem sokkal többet jelent egy barátnál. Az ember sok mindent nem vesz ám észre, ha hagyja, hogy a napjait egy doboz töltse ki; ha engedi, hogy egy doboz láncolja magához a tekintetét, és lépésről lépésre kisajátítsa a figyelmét, az érintését, az összes idejét, a lelkét és néhány sajnálatos esetben – Ákosra életem végéig emlékezni fogok – az életét.
Ha esetleg kíváncsiak lennétek, hogy mi a helyzet a többiekkel: Titi hál’ Istennek kezd rájönni, hogy más naprendszerek is vannak az univerzumban, ahol ha rátör a bolygóérzés, talán kap kísérőül egy hűséges holdat; Rita nővérem kapott egy meseszép karikagyűrűt az ujjára, amit édesanyám már Kopó47 – na jó, András – oldalán könnyezett meg, amikor Rita megmutatta neki; édesapám szabad, mint a madár, de igazából bilincsnek érzi ezt, szegény; Tamás változatlanul meggebedhet tőlem, bár amióta Zolival vagyok, a haragom elindult a légneművé válás útján (a bosszúprogramomat is kitöröltem); Lajhár még mindig lusta, mint a… Hoppá, ide nem tudok más szót írni, szóval ő továbbra sem adhat mást, csak mi lényege, de a barátnői imádják, és mi is nagyon szeretjük… Elég vidám ez befejezésnek? Nekem igen, úgyhogy a doboz kezdheti a visszaszámlálást, mert most fenemód kíméletlen leszek hozzá. (De azért előtte mentek, hogy a tanulság ne váljék a lomha feledés áldozatává.)
2 hozzászólás
Kedves Kalina!
Ez talán nem is egy különálló rész, inkább az előzőnek a folytatása…
Viki megszabadult a doboz fogságából, mert fontosabb és igazibb, értékesebb dolgokat talált a valódi életben. 🙂
Bizony, észrevétlenül elsuhan mellettünk az élet, ha csak a dobozokban nézzük mások hogyan élnek /halnak/…
Jó sorozat volt!
Judit
Kedves Judit!
Köszönöm, hogy végigolvastad! Az egyes részeket leginkább aszerint választottam szét, hogy mi az a mennyiség, aminek még monitoron neki mer vágni az olvasó egyszerre, tartalmilag valóban egybefolyik ez a két utolsó. Én a dobozt igyekszem most már minél kevesebbet használni:
"Se facem, se iwiwem,
talán nem is létezem!" 🙂
Azért azt hozzáteszem, nekem magamnak nem voltak olyan drámai élményeim vele, mint Vikimnek, sokkal unalmasabb főhős lettem volna!
Üdv: Kalina