A felhőtlen égen szinte tüzelt az óriási, fényes napkarika. A feltámadt szél nem enyhítette a forróságot, csak felkapta a vörösessárga homokot, és beterített vele mindent, ami az útjába került.
A vén Farkas bánatosan üldögélt. Sem ereje, sem kedve nem volt vadászni a perzselő melegben. Az az egy-két fa, ami még megmaradt, nem adott árnyékot. Lefelé lógtak az ágaik, néhány sárga levél fityegett rajtuk.
Farkas egyetlen barátja, a nálánál is vénebb Varjú, esténként rátelepedett az egyik kinyúló gallyra és mesélt:
− Tudod Farkas komám, valamikor itt sűrű bozót volt. A fákon meg annyi tarka-barka madár, mintha virágok nyíltak volna az ágakon. És az az énekszó! Meg sem mertem mukkanni. Azok a ficseriek kinevettek volna a hangom miatt. De ott volt a domboldal, bevetve mindenféle jóval. Degeszre tömte a hasát az egész varjú-família. Mert akkor nem ilyen magányosan éltem – és egyik szárnyával egy borsónyi könnyet törölt ki a szeméből. Kicsit közelebb tipegett öreg barátjához, de aztán eszébe jutott, hogy Farkas mégiscsak farkas, jobb a kellő távolság, az ördög nem alszik.
− És azt tudod-e – folytatta, − hogy a domb túloldalára idegenek érkeztek?
− Mifélék? – kérdezte Farkas.
− Majdnem teljesen csupaszok. Se tolluk, se szőrük, éppen csak a fejükön nő valami. Két lábuk van, mint nekem, de szárnyuk nincs, nem tudnak repülni. Kicsit Makira hasonlítanak, de az legalább át tud ugrani egyik fáról a másikra.
− Gyerekkoromban a falkavezér is mesélt ilyen kétlábúakról, de azt is mondta, hogy jobb kerülni őket, mert a dörrenő botjukkal messziről levadásszák még az oroszlánt is.
− Ezek nem vadásznak. Valami növényt kotyvasztanak egy nagy edényben. Olyan fölé teszik, amit a villám csinál, ha belecsap egy fába. Este, mikor csillapodik a hőség, körbeülnek, és úgy esznek együtt.
Aztán a vén Varjú elköszönt, és hazarepült a fészkére.
Farkasban feltámadt a kíváncsiság. Jó lenne megnézni, kik is azok a furcsa jövevények.
Arrafelé van egy vékony erecske, valamikor Dunának hívták. Ha még nem temette be azt is a forró homok, egyúttal iszik belőle egy jót. Megvárta, amíg a nap sugarai végképp eltűntek a domb mögött, majd kissé öregesen, de azért nesztelenül felkapaszkodott a magaslatra. Onnan jól lehetett látni az idegeneket. Ahogy nézte őket, furcsa érzés fogta el. Mintha már találkozott volna velük, ha nem ő, akkor az apja vagy a nagyapja. Fölszimatolt a levegőbe, ismerősnek tűnt a füst szaga, a bográcsban fövő étel illata. Valami vonzotta ezekhez a lényekhez, akaratlanul is közelíteni kezdett hozzájuk. Az egyik közülük, a legkisebb, észrevette.
− Nézd, apa! Egy kutya! – kiáltotta vékonyka hangon.
− Hát ez, szegény, hogy tudott életben maradni? – csodálkozott a magasabb és mélyebb hangú idegen. Majd füttyentett egyet, és Farkas nem tudta, mi történik vele. Csak azt érezte, hogy oda kell loholnia ahhoz, aki hívta.
A vékony hangú megsimogatta a hátát. Az öröm szikrái csak úgy pattogtak Farkas szőréről a forró, esti levegőben.
2 hozzászólás
Kedves Kati!
Ez a meséd, valami katasztrófa sújtotta világot vetít elénk, amikor a Duna csak egy erecske, a domboldalon nem terem semmi, csak forró homokot hord a szél… ez a klíma-katasztrófa sújtotta világra utal… és természetesen, már az ember sem a régi.
Nem tudom, mikor érti meg az emberiség, hogy a vesztébe rohan?… Hacsak nem ez a vírus lesz az, ami észhez téríti… Minden bizonnyal meg fog fizetni érte.
Jó, elgondolkodtató mese volt.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Egy pályázatra írtam, ahol a téma a klímaváltozás következményei volt, és mindezt mesében kellett megírni. köszönöm, hogy elolvastad.
Szeretettel: Kati