Az Úr ezerháromszázhuszonegyedik esztendejének nyárelőjét írták. Magyarföldön Isten kegyelméből Anjou Károly nőági Árpád-sarj uralkodott, miután III. András, az utolsó egyenes leszármazott a Turul-nemzetségből elhagyta eme árnyékvilágot, hogy a csillagösvényen megtérjen ősei honába.
A fiú olyan tízévesforma lehetett. Andrásnak hívták. Édesanyja fivérével, a Diósgyőr környékén látóembernek ismert Vajkkal járta a Bükk fennsíkjait, az erdőket, a sziklaormokat, a vízmosásokat, a barlangokat. Tanult. Növényekről, állatokról, minden rendű és rangú élőlényről. A földről, a vizekről, a tűzről, a légről, a Napról, a Holdról, a csillagokról.
Egyik estve – miután menedéket leltek egy barlangban, és túlestek a vacsorán – a nagybáty jó szokása szerint ó mesék regölésével örvendeztette a kislegényt. Mire története végére ért, a tűz lángjai már fáradtan beleroskadtak a fahasábok elszenesült maradékába, és a szemhéjnehezítő sötétséget csak egy-egy tétován felizzó zsarátnok fénye próbálgatta odébbűzni.
– …és akkor hét határra szóló lakodalmat csaptak, és addig éltek, míg meg nem haltak!
– Jó volt – ért fülig a szája Andrásnak. – Ej, ha nekem is lenne egy ilyen táltos paripám!
– Szeretnéd, mi?! Na de inkább azt áruld el; tudod-e már, hogy mi leszel, ha megemberesedsz?
– Kőfaragó, mi más?! – csudálkozott el a fiúcska a kérdés értelmetlenségén.
– Apád végett?
– Magam végett. Templomokat akarok építeni!
– Az jó! Istennek?
– Nem! Az embereknek.
– Miféléknek?
– Csak úgy, az embereknek… Mindeniküknek!
– Uraknak?
– Szegénynek, gazdagnak. Mindegy! Embernek!
– Derék! És az újat, azt az égbenyúlánk építést érted-é?
– Értem ám! És csudálom! Pálos templomban jártál már? No, olyant aztán szívvel-lélekkel csinálnék! Az ám az Istennek tetsző munka! Azok a csúcsívek, azok a rózsaablakok – szállott sóhaj álmodozón. – Azok a díszes, napsugaras oszlopfők…
A javas elégedetten bólintott.
– Jóravaló gyerek vagy! Hasonulsz anyádhoz. Okosodsz is, ahogy kell. De azt tudod-é vajh, hogy minden ember lelkében örökös harc dúl? Efelől hallottál-e már?
– Milyetén harc?
– Két bika, egy fekete és egy fehér csatázik, akik mindannyiunkban ott lakoznak. Egyikük a rossz. A düh, az irigység, a féltékenység, a kapzsiság, az erőszak, a felsőbbrendűség, a hamis büszkeség, a hazugság, a harag, a bűntudat, az önsajnálat. Másik a jó. A kedvesség, alázat, nyugalom, remény, szeretet, béke, öröm, jóindulat, együttérzés, igazság, nagylelkűség, no meg a hit.
Andris elgondolkozott egy röpkényit, majd feltette az adódó kérdést;
– És melyik győz?
A válasz egy csúfondáros grimasz kíséretében érkezett;
– Az, amelyiket eteted, fiacskám, az, amelyiket táplálod!
Emésztettek. Vajk a kölespogácsákat, a nyúlcombot, András meg a hallottakat. Sokáig csend volt, amit végül a látó tört meg.
– Miért az embereknek építesz szentélyeket, s nem az Egynek?
– Istennek nincs szüksége házra, ő ott van mindenütt – mondotta erre nagy komolyan az öcs – Hisz te magad mondtad, hogy itt van, ni; a fa lombjának susogásában, kérgének reccsenésében. A napsütötte szikla sima melegségében, a pillangó szárnyának leheletfinom porában, a hegyek méltóságteljes hatalmasságában, a patakok szomjoltó csobogásában, a gyík fürgeségében, a folyók hömpölygésében, a villámok tüzében, az énekesmadarak vidám trillájában, a szarvas nemes főtartásában. A gabonában, a gyümölcsben érlelt napsugárban. Benned, bennem.
– Úgy-e?
– Úgy! Az embereknek kell építeni! Hogy összegyűljenek, és érezhessék, hogy együvé tartoznak!
– Jól beszélsz! – villant fel egy szeretetteljes mosoly. – Kőfaragó lészen belőled, ahogyan szeretnéd, de nem ám együgyes sorsú! Országos fontosságúvá válik némely tetted, hidd meg nekem! És végül majd az igaz boldogságra is rálelsz!
– Honnét tudod te ezt?
– Biztosan hallottad már mit beszélnek rólam a népek… Hát van némi igazságuk. A jövő egy-egy szelete néhanapján feltárul előttem.
– Az csudás lehet!
– Ne hidd! Inkább rémítő.
– Miért?
– Olykor olyanokba pillantok, mi igen fáj.
– Mint?
– Legutóbb az mutattatott, hogy hazug mesterkedésekkel, szégyentelen árulással megcsonkítják majd hazánk. Országunktól elrabolják javait, barmait, területeket oroznak el, Erdélyt, a Felvidéket, a Délvidéket…
– Lehetetlen! – csattant a közbevágás.
– Annak tűnik… – csavarintott egyet régimódi varkocsán Vajk bátyó. – De ezt láttam odaátal.
– A király, a Korona ilyent nem hagy!
– Kerálunk nem lesz, a Korona hatalmasságát elfeledtetik a néppel az idegenszívűek.
– No, és az igaz magyarok?
– Az elszakított részekben élőknek nagy szenvedtetésben lészen részük. De a magban maradottak is igen nyúzódnak majd.
– Rettenetes!
– Az! De Árpád fiainak meg kell maradniok! A Bibliában is benne vagyon, hogy az idők végezetén Góg és Magóg leszármazottai fognak ítélkezni, – emelkedett égnek a mutatóujj – azok pedig biz' mi volnánk! A Kárpátok ölelte világ örökről fogva mienké, őseink hagyományozták ránk!
– Hogyan maradhatunk meg?
– Tisztességgel kell élnünk, becsülettel dolgoznunk. Sosem szabad megfeledkeznünk véreinkről, kik magyarul szólnak. Még ha elszakítják tőlünk őket, akkor sem. Leginkább akkor nem. Addig vagyunk egy nemzet, addig egy nemzet vagyunk, míg egy nyelven szólítjuk az Istent. Nem szabad felednünk atyáink szavait. Tovább kell adnunk az örökül ránk hagyottakat. A regéket, az énekeket. A Nap fiai vagyunk, a Tudás népe, ezt nem feledhetjük. Szeretnünk kell egymást mindenkoron, hisz a vérszerződés óta a magyar lélek egy és oszthatatlan. Ki kell állnunk az igazunkért, s ha kell, hát halálig küzdeni az elnyomás ellen. Jogos jussunk e föld, nem lehet eladó, sohase. A sors keze akár áld, akár ver, nékünk itt kell élnünk, halnunk!
Mit is lehetett volna erre mondani? A fiú sem szólott, csak hagyta, hogy gyökeret verjenek szívében a javas szavai.
Az utolsó parázsszem is kihunyt, setétség és fűszeres füstillat nyelte el a barlangot.
András elképzelte a saját bikáit. A fekete erősnek tűnt. Hívogatóan hatalmasnak. A fehér gyámoltalannak látszott, ám szemei bölcsen csillogtak.
A fekete utasítón, követelőzőn fújtatott; adj ennem!
A fehér csak szelíden kérdezett; megetetsz-é, kis gazdám?
2 hozzászólás
Azt hiszem kedves Robi, hogy én végképp a rajongóddá váltam. Nem csupán a stílus nyűgöz le, hanem a tartalom is. A történelmi ismereteid,-amikkel én bizony sajnos nagyon is hadilábon állok- igencsak tiszteletet érdemelnek. Az utolsó előtti bekezdés üzenetével mélységesen egyetértek, és elszomorít, egyszersmind felháborít az elutasítás, ami az itteniek részéről sokszor megnyilvánul a határon túliakkal szemben.
Üdv.
K.
Kedves Kate!
Köszönöm!
Robi