Szelídítem magamban a becsvágyat,
hiú álmaimat csillapítgatom.
Hisz’ kedves kis völgyek közt fut a lábam,
és túl messzi, túl magas a hegyorom.
Csak bámulok fel a Nap közelébe –
ha volna is, megperzselődne szárnyam.
Kivagyiságom csúfos véget érne
a távoli bércek meddő rohamában.
Gyalogszerrel indultam, akaratlan,
köröttem társak repültek a csúcsig.
Fegyelmezem a becsvágyat magamban:
a hegyek nőnek, az élet meg múlik.
2 hozzászólás
Nemcsak fegyelmezett, de nagyszrű és igaz vers. Az igazat úgy értem: érződik, hogy igen mélyről, belülről fakad.
Mi már találkoztunk valahol!
Köszi, Kati 🙂