A fagyi visszanyal

Kukacz Egon nagy bajban volt. Továbbá pizsamában. És a kedvenc tévéfotelében. Izgalmas film pergett a szeme előtt. A sötét képernyő titkai. Kihúzták a kábelt. No nem a réz miatt, hanem, mert nem volt egy árva garasa sem. Rézgarasa. Már fél órája egy gondolat motoszkált a fejében, ami tőle igen szokatlan elfoglaltság volt. De mivel, mint már említettem nagy … tehát benne volt rendesen, ki kellett találnia valamit. Az agyi receptorok az indulás óta szép lassan megalkották az első értelmes szót, illetve kettőt. Ezen nagyon meglepődött. Kis lépés az embernek, nagy lépés Egonnak. Idegpályája végre versenyre kelt a dinoszauruszokkal, sőt, lehagyta őket.

„Pénz kell”. Ez volt az első két szó. Persze nem gyerekkorában, hanem most. Gyerekkorában az első egyszerű szó, ami minden baba ajkát elhagyja, az volt, ami bárki másnak. „Elkelkáposztásítalanítottáktok”. Még mélyen élt benne az emlék, hogy édesanyja mennyire megörült ennek, és valami hasonlóan egyszerű szóval fejezte ki mennyei boldogságérzetét. „Megszentségteleníthetetlenségeskedésedért”. Egon azóta sokat fejlődött. Ma már nagyon bonyolult szavakat használ, mint például, „ja”, vagy „sirály”, esetleg utánoz néhány menő csengőhangot. Nem bejáratit, de bejáratottat.

Minden erejét megfeszítve, ami nem a bicepsz volt, bár az volt rajta a legtöbb, agytekervényei … na jó! Ne túlozzunk … agyának húrja, kiadta a következtetést.
„Nekem nincs, de másnak van”. Kéregetni nem tud, nem is szokott. Különben sem ismerte azt a szót, hogy „kérem”. Gondolatfonalának végére ért. Igen ám! De melyik végére? A gondolatnak eleje is van. Ne kívánjuk tőle, hogy emlékezzen is rá. Összeszedett minden agysejtet, már amit még nem durrantott ki a sok táplálékkiegészítő, és megalkotta végső elhatározását. Felállt. Mármint ő a fotelból, bár lényegében … ugyanaz. A mai napig nem tudom megfejteni, honnan jött Egonnak a következő kolosszális ötlete. „Szalámigyárat kell csinálnom!”

Minden értelmes ember elgondolkodna azon, de Egonról ilyet ne feltételezzünk, hogy mennyi minden kell egy ilyen gyárhoz? Pénzt csak az hoz a konyhára, amibe beinvesztálunk. (Imádom ezeket a szép magyar szavakat.) Csacsiság. Pénzt a semmiből is lehet teremteni, főleg Egon gondolja így, hiszen félistennek képzeli magát, így a teremtés nem lehet probléma. Tehát, szerinte elég az ötlet. Abból indult ki, hogy a szalámit szeretik az emberek. Megveszik a boltban. Ő pedig el fogja adni nekik. Ma már nem kell pénz ahhoz, hogy jól keressen egy szaktanácsadó, vagy egy humánpolitikai előadó, esetleg remekül megéljen például egy könyvkiadó. (Érdekes, hogy mindegyikben van adó, illetve, ezek szerint ad valamit.) Ész sem kell túl sok. Alapanyag van bőven. Mindkét oldalon. Külföldi olvasók kedvéért, one side, two side. Franciául is tudok, de pont ezt nem. A szalámi üzlet ezeknél a dolgoknál sokkal, de sokkal egyszerűbb.

Egon elindult hát, és először egy őstermelőt keresett fel. Történelemből sosem volt jó tanuló, így nem tudta, hogy az őstermelő nem biztos, hogy öreg is. Rövid eszmecsere után meggyőzte az illetőt arról, hogy mindenáron ő akarja adni a húst a felvágottba. Nem volt könnyű a dolog, mert a termelő ragaszkodott a „szellemi” termékéhez, (mivel az egyik malac egész jól tudott szájharmonikázni, és szinte saját fiaként nevelte) illetve ahhoz, hogy Egon adjon pénzt érte. Miután mégis megegyeztek, Egon kiengedte őt a disznóólból. A szállítóról, akit felkeresett „véletlenül” kiderült, hogy ugyanazon iskola mellé jártak. A fűszerest, és a boltost pedig leszerződtette. Az általa beígért minőségi áruhoz, megtehette, hiszen tudta mit ad el, előleget kért, hogy komoly legyen az üzlet. Ezek után meglátogatott egy külföldi vendégmunkásokat foglalkoztató varrodát. Örömmel és villámgyorsan alakultak át töltőüzemmé. Naná! A pénz beszél, és Egonnak már volt. Annyira azért nem tette még tönkre az agyát az energiaital, hogy magára költse az első, könnyen befolyó pénzt. Többet akart. Az üzlet akkor lendült fel igazán, amikor beszállt mellé a volt varroda külföldi tulajdonosa. Nem világos, hogy miért, de a lényeg, hogy új összetételű felvágottat dobtak piacra.

Egon ott ült a legkedvencebb fotelében, és a plazmatévét nézte. Csak egy gondolat motoszkált a fejében, ami tőle nagyon szokatlan elfoglaltság volt. „Pénz kell” Ez a két szó dörömbölt a fejében. Megszokásból. Unalmában az előtte elterülő jegesmedve bőrt rugdosta. Mégsem volt jó ötlet ez a szalámigyár. Az utóbbi időben a környék őstermelői mind neki akarják adni a húst a felvágottba. Sajnos, a java része eléggé silány áru. De nem mondhat nemet, hiszen előre fizetnek érte, csakhogy eladhassák, és dicsekedhessenek vele. Az a szalámi az ő termékük.