A falak ereje 4/1

Azon a reggelen Huszár Mátyás, kit a magyarok utolsó nagy királyára emlékezve tartottak keresztvíz alá, a Füzes-tó laposán kaszálta a sást, abban a hiszemben, hogy a két tehénkének összegyűjtött és takaros kazalba rakott szénát tetejeli majd be vele. Csakhogy az a kazal akkor már sűrű füstfelhőt eregetve égett, amit a fiatalember maga is láthatott volna, ha teszem azt, az Érmelléken vágja a sarjút, miként nagybátyja Gergely, vagy ha a szél most is a Tisza felől fúj, mint rendesen. Csakhogy Huszár Mátyásnak sásra volt szüksége, ami viszont a Füzes-tó laposán tenyészett, a Bán erdeje mögött, jó fertályórányira a falutól. Emiatt még két rendet ledönthetett, mielőtt rádöbbent volna: hiába dolgozik.
– Egy huszárnak inkább kard illenék a kezébe, mint sem kasza…
Az öregember, aki e szavakat formázta, az erdő felől érkezhetett, s most a tóparti nagy fűz alatt állt a botjára támaszkodva. Mátyás, aki csak hangja hallatán figyelt fel rá, megtorpant két mozdulat határán. Mint aki maga sem tudja eldönteni, mit tegyen. Aztán lassan, mintha nagy erőfeszítésébe kerülne, az öreg felé fordult.
– Volt ebben a kézben ez is, az is.
– S lesz is még.
– Kard már soha! A fiaimnak apa kell…
– S van úgy, hogy az apa csak karddal szerezheti vissza a fiát!
– Karddal? – Huszár Mátyás döbbenten emelte fel a fejét. Körötte csendes volt a vidék. Túlságosan csendes.
– Mi történt, öregapám?
– Közel a határ, s most hogy Mohácsnál csatát s királyt vesztett a magyar, megszaporodtak errefelé a portyázó törökök…
– Török? Törököt látott, kend?
– Látni ugyan nem láttam, de tudom, amit tudok. A sást már hiába vágod. Nincs már kazlad, aminek a tetejére rakhatnád, s nincs tehened sem, sőt oda az asszonyod, s a három fiad közül is egy él csupán, a legkisebb, István…
– Uram Atyám! Miket hord itt össze, öreg?
– Csak az igazat, fiam.
– Badarság! Látnom kellene a füstöt, hallanom a harangzúgást…
– Látnád a füstöt, ha nem takarná el a falut az erdő, s a harangzúgásra sem kell soká várnod. Gergely bátyád hamarosan a templomhoz ér, s a lángokkal mit sem törődve félreveri a harangokat. Vesztére, mert az áttüzesedett gerendák nem bírják el a súlyt, s a tető a fejére zuhan…
Ekkor, mintha csak az öreg szavait akarná igazolni tompán, mint ahogyan ködös, téli reggelen szoktak, megkondultak a harangok, hogy a következő pillanatban hatalmas robajba olvadjon a hangjuk. Huszár Mátyás döbbenten fordította a fejét a falu felé.
– Tehát igaz! – dobta el a kaszát…
– Ott már semmit sem tehetsz fiam, de ha a rév felé futsz, talán a török elé vághatsz.
– S aztán mi végre? – torpant meg a fiatalember.
– Nem kell azt neked tudni, édes fiam…
– A halálomat látta, öregapám?
– Szikes tanya alatt két lovas baktat az úton, nem sokkal mögöttük egy népesebb csapat. Tőlük kérj segítséget! – kerülte meg a választ a vénember.
Huszár Mátyás egyetlen szemvillanásnyi ideig tanakodott aztán sarkon perdült s már futott is a tanya felé. Nem nézett se jobbra, se balra. Vakon rohant előre. Átvágott a sásoson, keresztülgázolt a Füzes-éren, majd végig a Falu-réten. A Gyümölcsény-erdő szélén kanyargó Tekeres-fokot egyszerűen átugrotta, végigszáguldott a Tekeres-hát ligetein, hogy odébb, alig valamivel a Szikes-tanya felett épp a két lovas előtt bukkanjon ki az útra.
– Hó te! – rántotta vissza a lovát Nyáry Ferenc a csalitból kivágódó alak láttán, aztán már nyúlt is a kardjáért!
– A fegyverre szüksége lesz! – lihegte Huszár Mátyás – De nem itt, és nem most! A falunkat megtámadta a török! A templom leégett, a harang oda! Ezért nem verhette félre senki! Nekem mindenem elveszett, csak a fiam maradt, akit elhurcolnak, ha kegyelmedék nem segítenek…
– Te hogy menekültél el? – bizalmatlankodott Péter.
– Sást kaszáltam éppen. A falut még csak nem is láttam, mindazt, amit elmondtam, egy öregembertől tudom…
– Egy öregembertől?
– Ahogy mondom! De ne akadékoskodjon tovább velem az úr! A Török percről percre messzebb jut…
– Most merre járnak? – szólalt meg Ferenc úrban a katona.
– Az öreg szerint a rév felé elibük vághatunk…
– Ketten semmit sem érünk! Meg kell várnunk, míg beérnek a többiek…
– Adjon alám lovat az úr, s kardot a kezembe! Huszár vagyok, huszárnak születtem. Jól ismerem egyiket is, másikat is…
– Őrültség! Egyedül nem tehet semmit…
– Van az úrnak gyermeke? István fiam épp ma kilenc esztendős. És most viszi a török…
Nyáry Péter belesápadt a gondolatba. Lőrincre gondolt, a fiára, aki szintén kilenc esztendőt ért meg. S ha most az ő sorsa lenne a török kezében? – Vidd a lovam! – mondta, mielőtt egyáltalán felfoghatta volna, mit tesz. – S a kardom! – fűzte hozzá, s már ki is ugrott a nyeregből.
Huszár Mátyás annyit sem mondott: köszönöm, csak sokatmondón nézett Nyáry Péterre, aztán felpattant a ló hátára, s már ugratott is előre, hogy pár lépés után eltűnjön a csalitban…
– Elment az eszed, Péter?
– Lőrincre gondoltam.
– És ha hazudott?
– Őszinte volt. Láttam én azt, midőn a szemébe néztem.
Nyáry Ferenc erre nem tudott mit mondani, csak a fejét csóválta, aztán visszafordult, hogy a csapata elé siessen. Péter pedig csak állt némán, mintha szél ütötte volna. Akkor sem mozdult, amikor a menekülő török nyomába eredő katonák elvágtattak mellette.
– Hiába mennek…
Idegen hang riasztotta fel révületéből. Különös, mélyhangzású, mint ahogy a harang kondul, ködös téli éjszakán, távolin és tompán.
– Hiába mennek, nem hozhatják vissza a fiút.
– Miket beszélsz? – emelte fel a fejét Péter úr, hogy ő is farkasszemet nézzen azzal a különös öreggel, akitől nem is olyan régen az öreg fűzfa tövében búcsúztunk el, hogy nyomon kövessük Huszár Mátyás rohanását.
– Csak az igazat!
– Ugyan! Ferenc majd elrendezi annak a legénykének a sorsát…
– Más kezébe van az letéve.
– Badarság! A fivérem ötven jó lovassal a világból is kikergeti a pogányt…
– Kikergetni kikergetheti, de utol nem éri, az bizonyos. Annak a fiúnak Sztambulban a helye. Így rendeltetett!
– Sztambulban? Mi végre?
– Az már nem a mi gondunk, Péter úr! Hanem most egy percig se várj tovább! Ha kedves neked a fiad élete, eridj, keresd meg Huszár Mátyást! A révnél fekszik, nehéz sebben. Ő a törököt érte utol, őt meg a végzet. Ám, ha a nyakadba szeded a lábad, fordíthatsz a sorsán. Ha felgyógyul, fogadd a fiad mellé. Nem bánod meg.
– Garabonciás volnál?
– Addig kérdezgetsz, míg kifogysz az idődből. Fuss, a jelen izgasson, ne a jövő. Az erdő felé átvágva egy érhez jutsz. A torkolatánál, lenn a Tisza parton ott találod az embered. A többi a te dolgod…