A fél centis csóró csirke

A fél centi vastag csóró csirke mélabúsan kacsingatott a tányéron megbújó rizs mellől. A kabátja még rajta volt, de már az is feslett állapotban, szószoktól piros, enyhén áporodott, csípős szagú, viszont ropogós. A főszakács érthetetlen átkokat kiabált a konyhából, majd néha jelentőségteljesen megjelent egy húsvágó bárddal, mosolygott, hajlongott, majd újra eltűnt. A csirke esetleg egy háromlábú, fejjel lefelé a földre helyezett Bösendorfer zongora alatt tölthetett hosszabb időt a Für Elise romantikus dallamát tanulmányozva. Sorsa beteljesedett, amikor Győző éhségét csillapítva eltűnt. Győző is eltűnt fizetés nélkül, ez nála gyakran előfordult. Ilyenkor a szakács idegesen az asztalhoz csapkodta a szeletelő deszkát, valami érthetetlen nyelven, valószínű átkokat szórt Győző felé. Győző, mint aki jól végezte dolgát, átvonult a konkurens, de magyar kocsmába, ahol mint hőst ünnepelték, és rögtön kapott sört is. A fél centis csirke sem tiltakozott, eléggé száraz volt szegény, így vidáman pancsikolt a sörös fürdőben. Rózsika, a helyi örömlány, mint Pallas Athenne jelent meg a férfi wc-ből egy seprűvel és lapáttal felszerelkezve és nagyon zaklatott volt.
– Ki hugyozta le a falat? – kérdezte idegesen, de választ nem igazán várt. Mindenki behúzta a nyakát, mert mindenki sáros volt valahol, és hát az ilyesmire jobb nem emlékezni. Rózsi dühösen hajtott fel egy deci barackot, majd szemügyre vette Győzőt.
– Már megint híztál – morogta, nem minden bántó szándék nélkül.
– Te is – morogta vissza Győző és ez talált. Rózsika, mint másodállású hiúz ugrott Győző elé és összekarmolta az arcát. A férfi védekezően tartotta kezeit a feje elé, egy darabig tűrt, majd simán leütötte visítozó szörnyeteget.
– Itt még emészteni sem hagyjak az embert!
Rózsikat egy székre ültették és hideg poharat nyomtak a szemére, kést nem mertek, a korsó is bátor vállalkozás volt. Mindenesetre lecsendesedett. Rózsikának mindig voltak ügyeletes lovagjai, akik általában az erszényük miatt váltak azzá, nem a természetes kiválasztódás során kerültek terítékre. Ilyen volt Józsi, akinek bélyeg üzlete volt. Húsz kilós, szemüveges, vézna emberke. Kicsit hasonlított a fél centis csirkére, de az vállban szélesebb volt. Ő lépett most a kocsmába és rögtön Rózsikához sietett. A lány kinyújtott karral mutatta a támadóját, mert hát ilyenkor ő már, mint áldozat szerepelt. Józsi felnézett Győzőre, ettől kicsit megfájdult a nyaka, nyelt egyet, majd megszólalt.
– Pont ideje volt betakarni ezt a nagyszájú némbert.
Kitört a nevetés és Rózsika megszégyenülten távozott. Csak másnap jött újra kicsit csapzottan és szép sötétlila szemét egy nemzeti színű kokárda takarta. Mindenesetre Jumurdzsák fess nemzetiséginek számított mellette.
– Ünnep van, nem halljátok? – kérdezte arrogánsan.
– Persze, az – bólogattak többen is.
Nem lehetett nem észrevenni. Az utcákon hármasával cirkáltak a rendőrök, a tizenöt évesnél idősebb gyerekeket is igazoltatták, és ha háromnál több volt egy helyen, akkor a gyülekezési tilalomra vonatkozó törvény ismertetésébe kezdtek – gumibottal. A feszültség átterjedt a környékre, és persze a kocsmákra is. Mindenki ingerült volt, gyakran keletkezett kisebb pofozkodás. A házakon a nemzetiszínű zászló mellett egy randa nagy vörös zászló is díszelgett, ami valahogy elvette az ünnep hangulatát. Hiába mondták, hogy a munkásmozgalom, meg egyebek. Ez az a szín, amit a bika előtt is csak a torreádornak illik rángatni. A Petőfi szoborhoz az emberek már hajnalban letették virágaikat, így próbálták elkerülni a várható zaklatásokat.
Rózsika egy rozoga asztal tetejéről szavalta a Talpra magyar-t, amitől az aléltan ülő vendégek kicsit ingerültek lettek.
– Na mi van, ti hősök? – kiabálta. – Döntsük meg a rendszert!
– Fogd be a pofádat, még megjárod! – mondták többen is -, majd később megdöntjük, ma vasárnap van.
Rózsi, mint a dühös félszemű csupor, csípőre tett kezekkel penderült Győző elé.
– Te csak velem mersz hősködni mi? – kérdezte csípősen. – Hát idenézz, én igazi magyar vagyok – és a monoklit takaró kokárdára mutatott. – Látod te szemét?
Győző ideges lett, ivott is már, nem is keveset. A kocsma előtt lengő vörös zászlóhoz lépett és egy hanyag mozdulattal letépte.
– Na most boldog vagy? – kérdezte.
Rózsikának már nem volt ideje válaszolni. Győzőt markos rendőrök gyűrték le a földre és begyömöszölték a rendőrautóba.
Így lett Győző angyalföldi hős és priuszos politikai bűnöző.
Hat évet kapott.