– Segíthetek valamiben? – kérdezte a férfi, hallván, hogy felesége meglehetősen nagy zajt csap a konyhában.
– Nem, kösz, zörögni egyedül is tudok. – válaszolt az asszony, remegő kezében kávéscsészével, fáradt, égő szemeiben a tehetetlenség érzése fakasztotta könnyekkel. Éjszakája hosszú és gyötrelmes volt, a hangulati skála terjedelmes, lefelé tartó ívét megjárt belvilága foszlott rongyként hevert.
– Mi történt? – kortyolt reggeli kávéjába Frigyes, az erkély székén, a nő felé hajolva.
– Kegyetlenül fáradt vagyok. Egy szemhunyásnyit sem aludtam az éjjel.
– Mit csináltál helyette?
– Őrlődtem! – Frigyes, egyik szemöldökét felhúzva, kérdőn nézett feleségére. Napok óta látta, valami nincs rendben. Neje komor, öreg arccal közlekedett, szótlanul. Gyakran tűnt el, s nem egyszer hálószobai ágyukon talált rá. Aludt vagy csak csöndben feküdt. Pillanatokra bevillant a férfi agyába, hogy beszélnie kellene vele, de nem tudta, hogyan kezdje. Félt valamitől, talán a szembesüléstől, melyet módszeresen halogatott, hogy az asszony miatta is viselkedik így. Inkább nem firtatta. Nem kívánta felborítani saját, a felszínen viszonylag stabil, a mélyben régtől fogva labilis egyensúlyát.
– Magányos és talajvesztett vagyok! – fakadt ki Lizából a két, órákig formált, több éllel szántó szó.
– Én is az vagyok, ha ez nem is látszik rajtam. – szólalt meg néhány hosszú másodperc után, szomorúságtól elsötétült szemekkel a férfi. Végre kimondta.
– Csakugyan nem látszik. Eddig erről miért nem szóltál?
– Nem tudtam, hogyan közelítsem meg a témát. Meg téged!
– Miért nem kérdeztél? Abban otthonosan mozogsz.
– Érzelmekkel kapcsolatban nem. Szükségem van a segítségedre! Nagyon fontos vagy nekem! – fogta meg lágyan a nő kezét Frigyes.
– Azt hittem, már nincs szükséged rám! Olyan távolinak tűntél! – Liza könnyei összefonódott kezükre potyogtak. Frigyes felállt, s gyengéden magához vonta a már elveszettnek hitt, megközelíthetetlennek érzett asszonyt, aki mélyből szakadó sírással simult imádottjához. Nehezen induló, de sokat ígérő beszélgetésüket a nappali kényelmesen süppedő kanapéján ülve folytatták. Egymás kezét már nem engedték el. Úgy fogták, mint egy most felfedezett, életmentő kapaszkodót, hiszen az is volt. Mindketten a hétköznapi gondok, védekezések, menekülések lápjába süllyedtek, s talán az utolsó pillanatban érintették meg a másikat. Elég volt egy odafordult, őszinte érintés ahhoz, hogy a felgyülemlett probléma-hegy arasznyi kupaccá zsugorodjon. Végre, újra egymásra találtak. Lényük folyója valahol a múltban kettévált, más-más utakra kényszerült, miközben elhitték, fennmaradásukhoz erre szükség van. Volt is, nem hosszú ideig, de túl nagyra sikerült a kitérő, ahonnan az összetalálkozás esélyét egyetlen dolog biztosíthatta, az egymás iránti szakadatlan, ezer alakban fel-felcsillanó szeretetük. Külön útjaik során, egy-egy vádtól terhes pillanatban, már kezdték megkérdőjelezni a mindennél fontosabb közös kincsüket is.
– Annyira hiányoztál! – simította meg a férfi karját Liza, aki sok-sok éjen át várta fél-éberen, vagy kétségek között hányódva a párját munkából, vagy a barátaival való, egyre hosszabbra nyúló beszélgetésekből. Semmit mondó pár szó hangzott el olyankor köztük, majd a férfi elterült ágyukon, s már aludt is. Zavarhatatlanul és mélyen. Liza nem tudott. Forgolódott, sírt, vagy az ingerültség vette hatalmába, kipattant az ágyból, s bevágta a háló ajtaját. Elviselhetetlenül dühítette, hogy se nappal, se éjjel szikrányi esélye sincs, hogy szót váltson társával. Néhány éve már nem beszélgettek úgy és annyit, mint azelőtt. A legutóbbi pár hétben pedig egyáltalán…
– Irigyeltem és gyűlöltem azokat az embereket, akik mostanában körülvesznek, rajonganak érted, s akiket elhalmozol figyelmeddel, amiből nekem hetek óta már morzsányi sem jut!
– Tudod, hogy szükségem van társaságra, a kikapcsolódásra, a nevetésre. Ne haragudj, de régóta panaszkodsz, mindig van valami bajod, fontos dolgod. Mogorva, szinte vádló tekinteted elől el kellett menekülnöm. Úgy éreztem, már nem vagyok más számodra, mint gyermekeid apja, s a bolond, aki állandóan dolgozik, hogy a napi betevő meglegyen. Kellett valami pótcselekvés, bármi, ami kirángat, ami megóv a besavanyodástól.
– Igen, tudom, nem egyedül a te hibád, hogy idáig fajult a helyzet. Soha nem akartalak bántani, épp azért hallgattam olyan konokul, és öregedtem, betegedtem annyira feltűnően.
– Már tudom, kicsim! – a férfi szeme vörösödni kezdett, hamar a zsebkendőért nyúlt. Érzelmei felkavarodtak, öntudatos személyiségének tiszta szálai összegubancolódtak…
Több szó nem esett köztük sokáig. A gyerekek, a napi teendők lefoglalták őket fizikailag, de belül szorosan ölelték egymást, folytatták a beszélgetést, mely párbeszéd csodálatosan működött köztük – az elmúlt sötét időszakot kivéve -, az első perctől fogva, amikor egymásra találtak egy könyvtárban.
Akkoriban a kíváncsiság és a másikra ismerés csápjai kapcsolták össze, távolságuk ellenére, a két embert. Kevés szó és rengeteg mögöttes tartalom jellemezte őket később is. Környezetük irigyen és értetlenül figyelte viselkedésüket. Mozdulataik, megnyilvánulásaik, szokásaik olyannyira hasonló volt, hogy gyakran szóvá tették azt előttük, vagy mögöttük.
Egy alkalommal közös főnökük reggeli eligazításán ültek munkatársaikkal. Az értekezlet végén Liza és Frigyes összenézett, szó nélkül bepakolták a kellő iratokat, eszközöket táskáikba, egyszerre álltak fel, és indulni készültek az ajtó felé. Főnökük kifakadt.
– Ezek már megint beszélgettek! – a csapat felvihogott. Kettőjüknek akkor sem kellett szó. Anélkül is tudták, hová és miért kell menniük.
Szerelmük kibontakozása a tökéletes összekapcsolódás mintapéldája volt. Sokszor ültek, zenét hallgatva, vagy kedvenc filmet nézve, egymás mellett, kezüket fogva. Ujjaik simító játékaival, szinte észrevétlen, olyan rezgéshullámokat küldtek a másiknak, melyek mindent elmondtak érzelmeikről, vágyaikról. Tekintetük, ha egymásra vetült, hosszasan mesélt múltról, jelenről és a jövőről egyaránt.
Egyik barátjuk, aki állítása szerint aura-látó volt, csodálatosnak írta le energiaburkaik színeit és kölcsönhatásait. Frigyesé halvány zöldeskék volt, Lizáé halvány lila, s érintkezésük pontjain apró ezüst és arany szikrák cikáztak…
A nap folyamán többször találkoztak az erkélyen egy-egy cigaretta ürügyén. Figyelmesek és hallgatagok voltak. Tekintetük néha összefonódott, majd elkalandozott. Néhány tétova simítás a másik karjára, vállára…
Gyermekeik elcsendesülése után letelepedtek az erkélyen. Beszélgetésük ismét vontatottan indult. Egész nap az estét várták, egymást áhították. Agyukban kérdések, magyarázatok fogalmazódtak meg, majd tűntek el nyomtalanul a várakozás hosszú óráiban.
– Üresnek, mégis ólmosnak érzem magam. – sóhajtott az asszony lehajtott fejjel. Sokáig ültek, egymás kezét simogatva, némán.
– Mi lenne, ha a hálószobában folytatnánk? – kérdezte óvatosan Frigyes.
– Éppen javasolni akartam. Ott kényelmesebb.
Mindketten, mintha első randevújukra készültek volna…
Ágyukon elnyújtózva, összeölelkezve folytatták a hallgatást.
– Alig vártam ezt a percet, most meg…Egyetlen értelmes gondolat nem jut az eszembe!
– A nap folyamán megbeszéltünk mindent a tekintetünkkel, mozdulatainkkal, érintéseinkkel.
Ez alatt a pár óra alatt is fiatalodtál! – simogatta a férfi kedvese arcát kezével és tekintetével. – Most beszélgessünk másként! – hajolt Liza fölé és gyengéden megcsókolta…
2 hozzászólás
Szia!
Nagyon szépen írtad le, mennyire fontos a kommunikáció, nemcsak szavakkal. A mostani életben azt hiszem, nagyon sokan esnek ebbe a hibába: addig kergetik a nem is annyira fontos dolgokat, amíg eltávolodnak azoktól, akik igazán fontosak. És nemcsak a házasságra, hanem a többi családtagra, barátokra is igaz.
Kedves Inesita!
Teljesen egyetértek Veled, számtalan boldogtalan gyermek talajtalanságának oka a kevés figyelem és az őszinte, bármilyen síkú kommunikáció.
Köszönöm, hoyg olvastál!:)
üdv.