A függöny 8/1

A nő módfölött kedves teremtés volt, harmincas éveinek elején járt, erős volt és sugárzó, álmokkal, tervekkel, szándékkal teli. Meg is dobogtatta szívemet, amely már oly régóta nem tudott megdobbanni semmiért és senkiért. Az a furcsa, beteg szív minduntalan csak a múltba tudott visszadobogni, ahonnét mintha elhaló tam-tam üzenetek érkeztek volna hozzá zaklató folytonossággal. Mintha csupán azokat a jeleket hallaná, csak azokra felelt. De most itt volt ez a nő. Belépett a komfort- majd az intim zónámba, végül szívem udvarába. Mihez kezdjek?
A XXI. század remetéjévé váltam. A kezdetben kínzó magány végül életforma lett, s a kezdeti céltalanság lett az egyetlen cél. A körém nőtt szürke burok mindentől megvédett. Megvédett a hidegtől, a perzselő forróságtól, s megvédett az esőtől éppúgy, mint az aszálytól. Épp, mint egy halott… akit már semmi nem bánthat. Ki kérdi meg a halottat – akarsz-e feltámadni? Engem sem kérdezett senki. S én sem kérdeztem magamat…
Ő sem kérdezett, csak rám mosolygott.
Mosolya körülragyogta szívemet, s én valamiért fölálltam a kátyúból, amibe egykor belebotlottam, leporoltam magam, s megfogva felém nyújtott meleg kezét, indultam tovább a ki tudja, merre utamon. Pedig valóban nem tudtam, merre indulok, s hogy egyáltalán miért. De ő ment valahová, s én már a kezét fogtam. Mentem hát én is…
Szépen haladtunk, számomra ismeretlen tájakra tévedtünk, s ő olyan volt, mint egy idegenvezető. Én hagytam magam terelni, sodorni, nem kérdeztem rá semmire, s még inkább, nem kérdőjeleztem meg semmit. Nehéz lett volna eldönteni, hogy valójában utazó vagyok, vagy csupán egy utazótáska, aki magában hordoz bizonyos értéknek csúfolt javakat, s gondtalanul himbálózik a kézben, amely viszi, cipeli őt.
A táskát sem kérdezi senki – akarsz-e jönni? Csak fogják és viszik.
Kezdett meghódítani, s én, mint engedelmes, gyanútlan gyarmat terültem el lábai alatt. Mosolya lett a napsugaram, hangja lett a madárdal a fülemben, bőre selyme lett öltözete meztelen lelkemnek, s az ő szándékai lettek az én céljaim. Miért zavart volna mindez? Hiszen nekem nem voltak sajátjaim.
A hideg tél derekán mi tavaszt teremtettünk a világba, ahol csak mi láttuk a napsugár után forduló színes virágokat, csak mi éreztük az idetévedt május bódító illatait, s csak a mi fejünk fölött keringtek a kis szárnyas dalnokok, kik a felhőtlen égbe énekelték a mi boldogságunk titkát. De tél volt körülöttünk mégis… s ezt csak mi nem láttuk.
Megfejthetetlen, miért oly nehéz feladat olykor a boldogság.