A gyilkos , a halott , és a gyászoló 2. rész : A halott

Esteledik . Nem tudom pontosan , hol vagyok , és arra sem emlékszem , hogy kerültem ide . Mintha hosszú ideig kómában lettem volna , s most ébredtem fel. Nem rémlik semmi , mit csináltam , mielőtt idekerültem . Gyötröm agyam , kutatok emlékeim közt , de nem tudok választ adni arra ,hogyan , mikor , és hová kerültem . De nézzünk csak körbe . Sötétedik , s vihar készül , a szél dühödten tépi a kopasz fák ágait . A hold ott ül a viharfelhők közt , és kísérteties , ezüst fénnyel vonja be a tájat . A területet kerítés veszi körül , vas kerítés . Kapu is van , az is vasból , szépen kimunkálva . Az egész olyan mint egy kert , egy kopár , kihalt kert . Kert ez , de nem virágok nőnek itt , fákat is alig látni . Fák alig vannak , de dombok minden felé láthatóak .Látom már … dombok mindenütt … és keresztek, kőtáblák . Keresztek és kőtáblák erdeje vesz körül . Kert ez valóban , de nem akármilyen , ez egy sírkert . Temető , keresztfákkal , sírkövekkel és sírhalmokkal. Mennyi ember nyugszik itt a föld alatt ! Tehát egy temetőben volnék ! De hogy kerülök én ide ? Mennék haza , el innen de mégsem tudok elindulni , csak keringek a sírhalmok között . Érzem , meg kell tudnom mért vagyok itt , addig innen el nem mehetek ! A hely hátborzongató , de nem félek , nem félek , de minden amit ezelőtt tettem , homályba vész , kitörlődött emlékezetem könyvéből . Ez összezavar , dühít , bosszant ! Semmit sem értek ! Meg kell tudnom , miért vagyok itt , addig el sem tudom hagyni ezt a helyet ! Nincs a környéken egy lélek sem , csak én , nincs senki akitől segítséget kérhetnék , egyedül vagyok, csak járkálok fel , alá a sírok közt , összezavarodottan . De valaki mégis közelít , nyílik a kertkapu, halk léptek zaja hallatszik . Ha kilép az öreg, lombtalan tölgy mögül , megtudom ki az . Egy lány , egy fiatal nő . Hosszú fekete ruhát visel, nyaka köré és fejére is éjszín kendőt terít, hogy óvja a hidegtől . Arca szép , de sápadt , halovány , színtelen , olyan fehér , mint a gyolcsa , szinte világít mivel fekete anyag veszi körül. Szemei bánatosak , könnytől fénylenek . Ez a lány gyászol , már hosszú ideje . Valakit elvesztett akit nagyon szeretett . Én figyelem ezt a lányt , mióta betette ide a lábát , de ő nem vesz észre . Minduntalan körbetekint , majd lehajtja fejét , mintha azt sajnálná , hogy nincs más a temetőben csak ő . De hát én itt vagyok ! Itt állok a kert közepén , nem bújtam el ! Miért nem vesz észre! Fel kell keltenem az figyelmét , tudnia kell , hogy itt vagyok … nincs egyedül ! Hogy miért kell ez megtennem ? Mert valahonnan ismerem , nem tudom , hogy honnan , de ismerem . Az arca , a szeme , a tartása …. tudom , hogy már találkoztam e leánnyal . Megszólítani mégsem tudom . Valahogy nem megy. Követem, követem óvatosan , addig míg erőt gyűjtök , hogy hangosan megszólítsam . Lassan lépdel , én ott haladok mögötte , két karnyújtásnyira , mégsem észlel . A leány szinte minden sírkövet végig néz . Biztosan egy hozzátartozójához jött.
– Kisasszony ! – Szólítom meg nagy nehezen . De nem hall, halad tovább , előre.
– Kisasszony ! – Szólok ismét hangosabban. De hiába a lány felém sem fordítja , sápadt , hófehér arcát .
Tehát nem lát és nem is hall , biztosan túl elkeseredett , csak az érdekli , hogy megtalálja annak a valakinek a sírját , aki minden bizonnyal rendkívül sokat jelentett neki . Engem nem vesz észre , de valahogy mégis tudatnom kell vele , hogy itt vagyok … itt közvetlenül mögötte !
– Kisasszony , kérem várjon meg ! – Szólok hozzá megint , s miközben a lány megáll egy pillanatra , kezem kétségbeesésemben öntudatlanul, gyengéden vállára helyezem . Legnagyobb örömömre , úgy tűnik a lány megérezi , hogy ott vagyok . Érintésemre összerezzen , lassan felém fordul , szembenéz velem . Most már észre kell vennie , látnia kell !! De nem , mégsem . Áll előttem némán , látom szépséges , de szomorú arcát . De ő nem engem lát , kék szemei a távolba merednek , mintha keresne valakit , messze , távol innen . Arcára olyan kifejezés ül mintha nem értene valamit , majd ezt csalódottság váltja fel . Mélyet sóhajt és elfordul tőlem , megy tovább. Nem értek semmit , mért néz át rajtam mintha itt sem volnék ! Nem lát , valóban nem lát !! Mire véljem ezt , láthatatlan volnék ! A lány halad tovább , mos megáll egy sírhalomnál . Csak áll előtte és némán nézi a sírkövet . Majd behunyja szenét , és arcát könnyek kezdik mosni . Csendben sír , csak könnyel gyászol . Mégis kit sirat , ki fekhet a föld alatt ? Odamegyek a szürke sírkőhöz , s megnézem milyen nevet véstek rá . Olvasom , olvasom , de nem hiszek a szememnek ! Az én nevem áll rajta és az évszámok :
Született : 1832 Meghalt : 1862
Meghalt ? Ez nem lehet , én élek ! Vagy mégis ! Látom a lány könnyes arcát , amint letérdel , összefonja ujjait és imát suttog . Látom a szemét … és már tudom ki ő ! Sophia ! Drága Sophi , kedvesem ! Már emlékszem mindenre , mindenre ! Emlékszem arra , hogy szerettél , és hogy én is szerettelek tiszta szívemből ! Emlékszem arra is , hogy mennyit küzdöttem , azért , hogy az enyém légy az én feleségem , hogy apád ne adjon máshoz erőszakkal ! Igen már tisztán emlékszem , látom magam előtt a párbajt , melyet azzal a férfival vívtam , akit apád jelölt ki számodra . Pisztolypárbaj volt . Én győztem ! Elnyertem a kezed Sophi , de mégsem lehettél az enyém , mert az ellenfél nem bírt tisztességesen veszíteni ! Mikor letettem a fegyverem , , hozzád indultam , ellenfelemnek hátat fordítva , akkor dördült el a halálos lövés ! Alaktomosan , hátulról ért a golyó ! Megölt ! Hát tényleg halott vagyok ! Az vagyok . Meghaltam. A lövés úgy talált , hogy rögtön összeestem , csak arra emlékszem , hogy fölém borultál, sírva épp úgy mint mos sírom fölé . Meghaltam , ezért nem látsz kedvesem ? Szellem vagyok , aki e világon , már nem tehet semmit . Le kell hajolnom , meg kell érintenem még egyszer az arcod . Kezemmel már nem törölhetem le könnyeid , de mégis megpróbálom . Ne rezzenj össze Sophi , nem kell félned ! Nem , nem a szélvolt , mi az arcodhoz ért , én voltam, én … Ne sírj , kérlek ! Nem kell miattam aggódj ! És ne félj , nem leszel soha egyedül , mert , láthatatlanul csupán de mindig veled leszek ! Sophi feltekint . Nem láthat , most már tudom , és az sem biztos , hogy hall , de mégis elmosolyodik , nem sír , és szép arca sem olyan szomorú mint volt .