2180. November 30.
2 héttel a Holdkatasztrófa után
¬Irgalmas kukoricacsuhé! – hördült fel a káplán, amikor kinézett a hajóablakon az egykori építkezés romjaira. Földművelő környezetből jött, és eléggé hithű volt ahhoz, hogy ne káromkodjon – rendesen. Így hasonló baromságokat szokott kreálni.
Szívem szerint adtam volna neki egy sallert, ha nem meredek én is szájtátva az ablaknál éppen. A Világegyesítő Háborúban sok harcmezőn megfordultam, de azért ez… durva volt. A Holdra szállás dicső izgalmába most belezavart némi félsz is. Na nem nagyon, nem remegtem mint a kocsonya, csak úgy illendő mennyiségben. A szinte nulla gravitációban lebegő ember és szerkezet maradványok látványától bárki lába megreszketett volna.
Mire leszálltunk a romoktól úgy háromszáz méternyire, John atya imádsága közepette, kevésbé hittük, hogy a Tudorkák csesztek el valamit, és a „Holdlakókra” próbálták kenni. Pedig az eligazítás során odalent, elég reálisnak, és viccesnek tűnt. „ A főtudor biztos sok Holdport szívott…” De jókat nevettünk. De nem a humorunkért választottak minket.
Egyes és kettes egység, tisztítsák meg a környéket ezektől a lebegő cuccoktól. Hármas, négyes, járják körül a Bázist, és jelentsék, ha túlélőt, vagy bármi más szokatlant találnak. – Na, igen, egy túlélő elég szokatlan lenne jelen körülmények közt. De hát, protokoll. Egy ilyen szélsőségese idegen környezetben, és bizarr helyzetben a rutin és hasonló marhaságok jót tesz az ember idegeinek. Addig is lefoglalja magát, és a gondolatai sem folyton a ravaszon reszkető ujjain járnak.
Én is gyorsan felállíttattam a mobil parancsnoki „irodámat”. Rendben, hogy rádiókapcsolat meg minden, de jobb szeretem én is látni, amit a fiúk ilyenkor látnak. Természetesen, ennek a technika hatalmas istene beintett egy jókorát, úgyhogy amíg az ezért felelősek ezzel balekoskodtak, én fel-alá toporogtam. Mondhatnám, hogy addig is gyönyörködtem Földanyánk elképesztő látványában, ahogyan csak innen látni, de helyzetünket tekintve, pont innen nem lehetett látni. Majd panaszt is teszek űrgyalogoséknál.
Épp a panaszlevelem fogalmaztam már-már szépirodalmi szintekre fejben, amikor némi lövöldözés hallatszódott, majd el is halt. Az emberek szinte egyszerre kapták elő fegyvereiket, és pislantgattak körbe. Nincs is jobb a feszült idegeknek, mint egy kis csetepaté. Én valamivel rutinosabban, és higgadtabban, beleüvöltöttem a rádióba:
-Mi a szentséges jó fene volt ez?
-Bocs Parancsnok, csak egy macska ránk ijesztett. –a „háttérben” erőltetett nevetés. – O’Connel alatt beszakadt valami.
Ezért csípem ezeket a fiúkat. Mindig előrukkolnak valami stressz oldóval. Bár a vaktában lövöldözés akkor se túl jó sport, mert Isten se tudja, hogy szórnak ezek az új csodakütyük itt az űrben. És nem venném szívemre, ha valakinek emiatt megsérülne a páncélozottnak csúfolt szkafander öltözete. Épp le is akartam teremteni őket ezért, amikor a járőrök is bejelentkeztek.
-Parancsnok! Ezt látnia kell! – természetesen a video a kapcsolat még nem él. Mehetek oda, ha meg akarom tudni, mit kell látnom… hurrá!