XIV.
Utolsó harc
Mire a lány elkészült már az udvaron összegyűltek a harcosok, a valkűrök és az istenek. Az ifjú harcos csatlakozott a nővéreihez, de előtte, még megölelte Tyr-t és sok szerencsét kívánt neki. Odin az összegyűltek elé állt, és ezt mondta:
– Harcosok, istenek! Nem tartok nektek beszédet, csak annyit mondok, hogy harcoljatok teljes erőtökből, hogy megnyerjük ezt a csatát, és elgyőzzük ellenségeinket!
Szavait mennydörgő ordítás követte. Ekkor kinyíltak a kapuk, és Azgard harcosi kitódultak Vigrid mezejére, ahol már gyülekeztek az ellenségeik. Antonia és a valkűrök figyelték a csatamezőt, és sok mindenkit felismertek. Ott voltak az óriások, akiket Loki, a szörnyek, akiket Fenrir farkas, s az Alvilági lények, akiket Hél vezetett.
Antoniának ekkor eszébe jutott, mint mond Völva jövendölése erről a katasztrófáról. A jóslatot felidézte, és halkan maga elé mormolta.
„Vonít most Garm veszettül
a Gnipa-barlangnál,
törik a bilincs,
s fut Fréki tüstént.
Látom messzibb jövőben
– ős tudások tudó ő –
hatalmasok hulltát,
hadistenek gyászát.
Keletről Hrím jön,
kezén harc pajzsa,
Jörmungand gyűrűzik
őrjöngő gyűlölettel.
Hullámot hány a kígyó,
sas rikolt, tép rontva,
éjsápadt tetemeket,
körömhajót.
Keletről hajó jön,
hozza majd Muszpel népét,
közelít velük a vízen
a kormányos Ioki.
A szörny fia mind,
Óriásfarkas nyomán.
Ott van velük Bileiszt
nagy testvérbátyja.
Ázok közt mi készül?
Álfok közt mi készül?
Óriás-ország zajong,
zúdul tanácsba,
törpék tépelődnek
kő kapuk előtt
– sziklafal ismerői.
– Mit tudtok még?
Délről Szurt jön,
ágak dúlásával,
kardján öldöklő
Istenek tündöklése.
Sziklák omlanak,
óriásnők tűnnek,
hősöktől Hél útján
a menny meghasad.”
/Völva jóslata 49-52/
– Antonia, mit mondtál?- kérdezte az egyik valkűr.- Honnan tudsz te Völva jóslatáról?
– Onnan, hogy a halandók leírták. Nem tudom, valós személy volt ez a jósnő, vagy csak kitalált, de a jóslatai fenn maradtak.
– Hogyan? A halandók által?
– Igen. Ami itt történik, azt a halandók is tudják, és leírták az Eddának nevezett történet gyűjteménybe.
– Értem. Tehát a halandók előtt ez az esemény nyílt titok.
– Igen, az.
A valkűr még kérdezni akart valamit, de ekkor vakító villám hasított keresztül az égen, és megjelentek a tűzóriások vezérük, Surt kíséretében. A vezérük hirtelen ott hagyta a társait és Vigrid felé indult. Antonia tudta, hogy Freyr-t keresi, hisz vele kell megküzdenie a monda szerint. A valkűrök látták, ahogy egyenesen feléjük nyargalnak a légen át, készen arra, hogy megostromolják az istenek lakhelyét. Nem volt idő a tétovázásra, azonnal cselekedni kellett. Az egyik óriás lándzsájával felgyújtotta a Szivárvány hidat, ahol a lányok álltak. A valkűrök egyetlen mozdulattal nyeregbe ugrottak, kivonták kardjaikat, és az óriások útjába álltak. Az óriások második vezére meghőkölt, mikor egy csapat nővel találta szembe magát.
– El az utamból!- mordult fel haragosan, ám ellenfeleitől csak egy gúnyos félmosolyt kapott válaszul.
Az óriások erre megrohamozták őket, és vad viadal bonatkozottt ki köztük. Antonia is keményen harcolt, és pár óriást a másvilágra küldött. Ám az egyikkel nem igazán tudott elbánni, és több súlyos sebet is beszerzett, ám a Teiwaz segítségével kitartott. Az óriás épp halálos csapást akart méri a lányra, aki leesett a lováról, mely Azgard fölött lebegett, mely már lángolt, s a nővérei holtteste is szanaszét hevert Azgadron. Az ifjú harcos hatalmas veszélyben volt, mivel körülötte a tűz, előtte pedig az óriás. Körbenézett, de csak halottakat, és a lángoló palotákat látta. Nem volt kiút, és úgy tűnt ellenfelének sincs gyengepontja.
„ Az ördögbe is! Meg fogok halni! Képtelen vagyok legyőzni ezt a behemótot!”- gondolta a lány dühösen. Az óriás vigyorogva nézte ellenfele gyötrődését, majd a lándzsáját a másik szívének szegezte.
– Itt a végállomás, kicsim!- mondta gúnyosan.
– Csak szeretnéd!- kiáltott fel a lány, majd aktiválta a Teiwaz erejét, és támadásba lendült.
A másiknak meglepődni sem volt ideje, mikor a lány átmetszette a torkát. Mikor földet ért, hallotta ellenfele halálhörgését, majd ahogy lefordul a lováról. Vége volt a küzdelemnek. Ám volt még egy óriás, aki élt, és mikor látta társa elestét habozás nélkül a legyőzőre támadt. Antoniának még felocsúdnia sem volt ideje, s csak a szeme sarkából látta, hogy villan egy penge, és a következő percben már éles fájdalom hasított a testébe. A fájdalom viszont ráébresztette a figyelmetlenségére, s ez haraggal töltötte el. Megpróbált az ellenség felé fordulni, ám a teste nem engedelmeskedett. A hátát borzalmas kín járta át, a világ forogni kezdett, s arccal előre bukott. Félszemmel látta, ahogy a fölötte magasodó test épp lesújtani készül rá egy hatalmas pallossal.
– Itt a megérdemelt büntetésed, gyilkos!- kiáltotta az óriás, s lesújtott rá.
Ám az ütése nem ért célt. Arca hirtelen eltorzult, s a lány mellé esett. Antonia megpróbálta felemelni a fejét, ám képtelen volt rá. Megmentője azonban megfordította és a karjába vette. Heimdall volt. A szájából folyt a vér, a ruhája szakadozott volt, s az arca, a teste véres és sebes.
– Te vagy az?- kérdezte csendesen a lány.
– Jól vagy, Antonia kisasszony?
– Fáj a hátam.- nyögte ki a lány, és megpróbált megmozdulni.
– Ne mozogj, megpróbálom elállítani a vérzést!
Azzal a hasára fordította a lány, s látta, hogy a penge majdnem kettévágta a testét.
– Ez elég csúnya. – jegyezte meg.
– Meg tudod gyógyítani? Vagy legalábbis el tudod állítani a vérzést?
– Ne aggódj, mindjárt megoldjuk a problémát.
Hamarosan a lány egy szél- és tűzvédett helyen feküdt nem messze attól a helytől, ahol legyőzött ellenfelei holtteste feküdt. Heimdall is letelepedett a lány mellé.
– Sikerült elbánnod Lokival?
– Még nem, de ha találkozunk, nem fogok gyáván elfutni.
– Mennyit láttál a csatából? Hogy állunk?
– Egyenlő a küzdelem. Mindkét oldalon hullanak a felek, mint ősszel a légy.
– Az baj! Legalábbis a mi részünkről.
– Az ellenség megmaradt tagjai is ezt gondolják.- mosolyodott el keserűen az isten.
– Valóban. Amúgy nagyon szépen köszönöm az elsősegélyt.
– Nincs mit. Láttalak harcolni, és akárki akármit mond, remek harcos vagy!
– Köszönöm.
Váratlanul azonban egy alak tűnt fel Azgard kapujában. A lány látta, ahogy Heimdall elsápad, majd felugrik, és farkasszemet néztek egymással, majd egymásnak ugrottak. Vad viadal bontakozott ki köztük, ám nem tartott sokáig. Mindketten hamar begyűjtötték a halálos sebeket, s először az idegen, majd Heimdall lelelte ki a lelkét. Antonia még sose látott ellenfeleket így harcolni, s dühítette, hogy nem tud segíteni.
„ Az ördög vinné el ezt az átkozott óriást, a remek pengéjével, meg a hátba támadós, tisztességtelen harcmodorával!”- gondolta dühösen, mikor látta, hogy Heimdall elesik, s ő rájött, hogy mennyire tehetetlen.
„ Ha akkor nem lepett volna meg, most nem kéne itt ülnöm, és segíthettem volna szegény Heimdallnak!”
Megpróbált megmozdulni, de ismét őrjítő fájdalom járta át a testét, a világ ismét forogni kezdett, s ő pedig elvesztette az eszméletét, és ájultan roskadt a földre.
1 hozzászólás
Tetszett, gratu!