A hal

Kellemetlen ételszag terjengett a lépcsőházban. Este volt, vacsoraidő. A háziasszonyok buzgón készítették családjuknak a nap végi csemegét, a tűzhely előtt álldogáltak, kezükben fakanál. A gyerekek íróasztaluknál görnyedve, összeráncolt homlokkal próbálták megoldani a számtanlecke bonyolult feladatait. A férjek a televízió előtt ücsörögtek, vagy újságjaikba mélyedtek. A kanárik és papagájok ide-oda röpködtek kalitkájukban, követelték a vacsorájukat. Szabóéknál is hasonlóképpen zajlottak az események, amennyiben a megszokott rutint egyáltalán eseménynek lehet nevezni. Szabóné született Koskár Mária éppen a halat panírozta. Bosszús volt, mert elvágta a mutatóujját a nagykéssel, és hatalmas kötés virított rajta, ami akadályozta a munkájában, a hasogató fájdalomról nem is beszélve.
– Igazán segíthetnél egy kicsit!- szólt be a szobába férjének, aki, mivel elbóbiskolt, nem is hallotta feleségét.
Az asszony erre még dühösebb lett. Ugyanúgy végigdolgozta a napot, mint a férfi, mégis az összes házimunka az ő nyakába szakadt. Szabó csak hazaérkezik a munkahelyéről, hanyagul a sarokba hajítja táskáját, leül a tévé elé, és várja, hogy kiszolgálják. Ha Szabóné Koskár Mária szóvá teszi ezt, mindig ez a válasz:
– Ez az asszony dolga, férfiember ne kontárkodjon bele, mert csak úgyis elrontja.
Szabóné Koskár Mária sehogy sem tudta meggyőzni hites urát ennek az ellenkezőjéről. 14 éves lánya sem nyújtott nagyobb segítséget. Vagy a zenét bömböltette, vagy a számítógépet nyüstölte.
– Jenő- kiáltotta Szabóné Koskár Mária most már egy kicsit indulatosabban.- A füleden ülsz?
– Mi az, mi az?- horkantott a hites úr kettőt-hármat.
– Elvágtam az ujjamat, nem tudom megcsinálni a halat. Gyere ki légy szíves, és segíts!
Szabó úr méltatlankodva feltápászkodott, majd kopasz fejét bedugta az ajtónyíláson. A nyers hal láttára hányinger fogta el, ki nem állhatta a nyers ételeket, pláne a húsféléket.
– Fúj, ugye nem gondoltad komolyan. Értsd meg, én egész nap megfeszítve dolgozom értetek, azért, hogy mindenetek meglegyen, nem kívánhatod még azt is, hogy ilyen undorító dologban részt vegyek.
Ezen aztán Szabóné Koskár Mária végleg felkapta a vizet:
– Én talán nem dolgozom egész nap, mint te? Nem gürizek úgy, mint az állat? És utána elvárod tőlem, hogy mindennap meleg vacsorád legyen?
– Az más, te nő vagy. Neked a génjeidben van a háztartás, de nekem erőszakot kell vennem a természetemen, ha ilyesmit csinálok.
Szabóné Koskár Mária a hites ura orra elé emelte bekötözött ujját:
– Látod ezt? Ma estére munkaképtelenné váltam. Ha enni akarsz, akkor segítened kell.
– Miért nem segít Jutka?
– Jutka nincs itthon, holnap dolgozatot írnak fizikából, és elment a barátnőjéhez tanulni.
Szabó Jenő még egy pillantást vetett a halakra. Nyitott szájjal, a semmibe révedő, üveges tekintettel vártak a feltrancsírozásra. Jenő gyomrának perisztaltikája irányt változtatott, ebédje rohamos gyorsasággal próbált meg előbukkanni, még idejében érte el a mellékhelyiséget.
– Férfiak!- mondta Szabóné Koskár Mária megvetően a gurgulázó hang hallatán, és egyedül folytatta tovább a hal nyúzását.

Végre-valahára elkészült, bár a megszokottnál jóval tovább tartott, mivel a sérült kezével sokat ügyetlenkedett. Aznap csak ketten ültek az asztalnál, mert Jutka hazatelefonált, hogy a barátnőnél vacsorázik. A hites úr különösen zsörtölődő kedvében volt:
– Hogy-hogy csak úgy kijelenti, hogy nem jön haza? Te meg ráadásul beleegyeztél, mintha nem tudnád, hogy a kimaradáshoz apai engedély kell. Teljesen felborult ennek a háznak a rendje, de kerüljön csak a szemem elé a kisasszony, majd én ellátom a baját!
– Ugyan, ne legyél ideges, csak tanulnak. Mi rossz van abban?
Szabó Jenő dühe azonban egyre fokozódott. Fogott egy halat, és indulatosan a szájába tömte. Szabóné Koskár Mária figyelmeztette, hogy legyen óvatosabb, mert tele van szálkával, de a férj nem hallgatott rá, akár a falra hányt borsó, Szabó Jenő dühödten rágott tovább. Közben még kiabált is:
– Nektek nőknek az a bajotok, hogy túlságosan el vagytok kényeztetve. Itt az ideje, hogy…
Mondatát azonban nem tudta befejezni, mert hirtelen elvörösödött, és vadul cikákolni kezdett.
– Orvost, orvost, megfulladok…- hörögte.
Szabóné Koskár Mária tétova léptekkel ment a telefonhoz. Közben hites ura lila fejjel a földre rogyott, vonaglott még párat, aztán a konyha csöndbe borult.
Szabóné Koskár Mária visszatette a hallgatót a helyére.
– Úgy látszik, már késő- állapította meg, majd átlépve a testen nekilátott a mosogatásnak.