A Halál és az Angyal

A szobában nem volt más, csupán egy asztal, rajta egy gyertya, melynek halvány, fakó fénye próbálta enyhíteni a keserű homályt. A Halál az asztalnál ült, kezét az ölében pihentetve. Fekete ing és sötét nadrág borította sovány testét. Szomorú arcát mély ráncok barázdálták, piszkosszőke hajának néhány tincse a szemébe hullt.
Az Angyal az asztal túlvégén ült, fehér szoknyában, és világos blúzban. Fekete haja a vállára omlott, kerekded arca halványan szeplős, mélykék szemében élénk csillogás.
Néma csendben ültek egymással szemben. A Halál leszegett fejjel, hosszan figyelte a gyertya lángját, míg végül megszólalt:
– Mennem kell.
Az Angyal így felelt:
– Maradj még!
– Nem lehet, te is tudod. Feladatom van, amit nem csinál meg más.
– Neked sem muszáj csinálnod.
– De igen.
Az Angyal lassan hátradőlt a székében, és az asztalra fektette a kezét.
– Jogod van úgy dönteni, hogy abbahagyod – mondta lágy hangon.
A Halál lehunyta a szemét, és megcsóválta a fejét.
– Egyikünknek sincs joga abbahagyni azt, ami elrendeltetett a számára.
Ismét csend telepedett rájuk. A gyertya lángja egy pillanatra heves táncba kezdett, félő volt, hogy elalszik, de végül tovább égett. A Halál nyugtalanul fészkelődött, az Angyal rezzenéstelen arccal figyelte őt.
– Most már tényleg mennem kell – mondta ismét a Halál, és megpróbált felállni, az Angyal azonban átnyúlt az asztal felett, és gyengéden megfogta a karját.
– Maradj még velem egy kicsit!
– Ugyan mi értelme lenne?
– Kiért kell menned?
A Halál meglepetten összevonta a szemöldökét.
– Miért érdekel?
– Tudni szeretném.
– Ugyanolyan, mint bármelyik másik.
– Egyikük sem egyforma.
– Mégis mind ugyanúgy végzik.
Az Angyal mélyen a Halál szemébe nézett, miközben azt suttogta:
– Kegyelmezz meg neki.
– Miért tenném? – kérdezte döbbenten a Halál.
– Mert dönthetsz így is.
– Nem igaz.
– Dehogynem.
– Sosem kegyelmeztem még senkinek.
– Hát kezdd el!
– Mindannyian tudják, hogy előbb-utóbb eljövök értük. Megbékéltek ezzel a ténnyel.
– Nem békéltek meg vele, pusztán beletörődtek.
A Halál torkából fáradt sóhaj szakadt fel. Finoman lefejtette magáról az Angyal kezét, majd felállt az asztaltól.
– Nem lehet.
– De miért nem?
A Halál hosszan nézett az Angyal szemébe, mielőtt válaszolt volna.
– Mindketten azért vagyunk, hogy végezzük a dolgunkat – felelte aztán. – Az én dolgom, hogy elhozzam őket, a tiéd, hogy megpróbáld a lehetetlent. Ha nem tennénk, ami a dolgunk, egyikünk sem létezne.
A Halál elfordult, tett néhány lépést, majd visszanézett, egyenesen az Angyal kék szemébe.
– Mindig is irigykedtem rád. Mennyivel szívesebben tenném én is azt, amit te! De hiába, nekem más célt szabtak, és nincs senki, aki ezen változtathatna. Nem remélek semmit, mert felesleges volna.
Az Angyal csalódottan lehajtotta a fejét, a Halál pedig megfordult, hogy kisétáljon a szobából, ám az ajtóból még egyszer visszanézett.
– Tudod, egy dologban mégiscsak reménykedem – mondta fátyolos hangon. – Remélem, hogy egyszer, egy nap majd értem is eljön valaki.
Lassan becsukta maga mögött az ajtót, magára hagyva az Angyalt, aki mozdulatlanul ült az asztalnál a gyertya lángját figyelve, mely egyre kisebbé vált, míg végül kialudt.