Megboldogult ifjúkoromban a tini lányok, vagy színésznők akartak lenni, vagy költő(nők).
Én is így voltam ezzel, de kis gondolkodás után, a színésznősködést elvetettem. Elsősorban azért, mert az én „paramétereimmel” maximum Fellini feleségeként lehetettem volna sztár, de Ő, akkor már, nős volt. Hamar kiderült az is, hogy képtelen vagyok egy rövidke verset megjegyezni, nemhogy egy monológot, vagy egy egész színdarab rám eső részét. Főleg, ha az, főszerep. Márpedig az ember lánya nem harmadik ajtónálló(nőt) akarna alakítani egész pályafutása során. Szóval, halmozottan hátrányos helyzetben voltam „színésznőügyileg”, ezért a költőnősködés mellett döntöttem.
Jegyezze meg más, amit én írok, és ne nekem kelljen megjegyeznem, amit más ír!
Ez volt az ideológia az elhatározáshoz. Az a tény sem tántorított el, hogy a híres költők leginkább férfiak voltak. Azóta sem értem miért, hisz a nőknek általában nagyobb a „lelkük”, érzelmesebbek és érzékenyebbek, és mégis…
Látványosan nekiültem tehát verset írni. Nem lehet olyan komplikált. – gondoltam. Már többeknek sikerült….Nosza!!!
Volt akkoriban egy olyan vonulata a „művészeteknek”, hogy minél kevésbé érthető valami, annál művészibb. Hisz amit nem értek, azt csak zseni írhatta, aki magasan az értelmi színvonalam felett áll, tehát művész. Az, fel sem merült, hogy az a valami, amit hallgatok, olvasok vagy nézek, egyszerűen marhaság. (Ez a felfogás, ma már, nagyrészt átvándorolt a reklámok világába: miszerint olyan idegen szavakat adnak a reklámozó szájába, melyek értelméről, senkinek halvány fogalma sincs, ezért fenntartás nélkül elhiszi, hogy a reklámozott cucc, tényleg csúcs szuper.)
Tehát, először ezt a vonulatot céloztam meg, de amint leírtam néhány sort, elkezdtem vihogni és megállapítottam, hogy az, úgy hülyeség, ahogy van. Elképzeltem, ahogy felteszik a kérdést, hogy vajh mit gondolt a költő(nő) amikor e sorokat papírra vetette? – és akkor már hangosan nevettem.
Írjunk olyat – kapacitáltam magam – ami legalább nekem tetszik, hátha akkor, másnak is…
Sikerült is fabrikálnom egy, Olyat. Rettentő büszke voltam magamra, és legott el is küldtem egy országos megjelenésű magazinhoz. Meg is jelent.
Akkor, ezt, a világ legtermészetesebb dolgának tekintettem, hisz egy költő(nő)… publikál…
Csakhogy ez után, semmi nem jutott az eszembe, sem értelmetlen, sem értelmes, így fájó szívvel, de le kellett mondanom erről a pályáról is, bár szépen indult…
Sok-sok évvel később, mit olvasok egy pályázat kategóriái között?
– Ifjúsági (18 éves korig)
– Amatőr
– Hivatásos (akinek már megjelent nyomtatásban írása)
Affranc – dohogom – már 200 éve költő vagyok, és ezt, így kell megtudnom!
12 hozzászólás
Jó volt olvasnom! Vártam a végét 🙂 akkor én 200 éve hivatásos fotós vagyok? jelent meg fotókiállításon képem, anno a kollégiumi életről 🙂 ja meg, egy Focis magazinban egy versem anno abban az időben a csapat kabalájáról 🙂
Egy szónak is száz a vége, jó kérdés, hogy ki az amatőr és ki a hivatásos, bár a válasz tán az lehet, hivatásos valójában az aki azzal keresi a kenyerét, na de nem mindenki amatőr, akinek még nem jelent meg alkotása 🙂 gondolom ezt 🙂
Nem de?
szeretettel-panka
Ja. Ha olyan pályázat van,ahol ilyen a kiírás!
Én is csak meregettem rá szemem.
Nem tudom vajh hány ember keresheti CSAK írással kis hazánkban a kenyerét, de gyanítom, hogy nagyon kevés.
Eláruljam? szerintem amatőrök is hehehehhehhheeee kac-kac-kac
Nem feltétlenül. Ez egy iciripiciri piacka…
Bezzeg,ha lefordítanák Kínaira?
az már kínjaima… a hagyjrámá….
panka, ott mások a nagyságrendek. Mindent el lehet adni milliószám. Az ottani írók mindegyike úgy érezheti,hogy jó író, mert milliók olvassák. A mieinkkel ez pont fordítva van. Így, hát, igazából, ez sem határoz meg semmit….
Kedves költőnő!
Minden költő hivatásos, mert elhivatottság nélkül nem vetemedik az ember verselésre. 🙂 Nem mindenkinek van bátorsága megpróbálni. de a megnyilatkozó, vagy kényszererejű
vágy valamilyen művészi dologgal kapcsolatban már tehetséget jelent. Más kérdés, hogy ez a tehetség tud-e egyúttal megfelelő formát is ölteni. Ha nem tud, dilettáns. Ha tud:
művész.
Nem mindig az a minőségi költészet, amit a korszak irodalompolitikája annak nyilvánít. Nem mindig az a legnagyobb költő, aki mindenféle díjakat kap. Ady Endre korában Szabolcska Mihály volt az agyondíjazott, agyondicsért költő.
Judit
…."ez a tehetség tud-e egyúttal megfelelő formát is ölteni. Ha nem tud, dilettáns. Ha tud:
művész."
Judit, ez nagyon bölcs megfogalmazás.Megjegyzem.
Kevesen mondhatják el magukról, hogy azzá lesznek, amit gyermekkorukban megálmodnak magukról. Lám, neked ez sikerült, kedves költőnő! Sőt, írónő, mert itt most egy remekbe szabott kis írást olvashattam.
Ida
Ida, én sem mondhatom el ezt magamról, de nem is olyan nagy baj…
Ifjú korukban, jó sokan beleesnek ebbe a csapdába, és ha nem tudnak tovább lépni, meg nem értett zseniként, szomorúan, sikerélmény nélkül élik le az életüket.Pedig,olyan sok más helyen is lehet sikert, eredményeket elérni…
Most már szívesen írok,(ha van mit) de, nem tekintem másnak,mint élvezetes hobbynak.
Az apró sikereket, pedig ajándéknak.Köszönöm hozzászólásodat.
Szerintem a mai világban írásból nem lehet megélni. Esetleg ha az író valami Harry Potterhez hasonló sikerkönyvet ír, és így milliomos lesz.
Willie, szerencsére, kortársaink között is van nagyon sok sikeres író (Coelho, Brown, Follett stb.)akik nagyon szépen megélnek a könyveik jogdíjából, megfilmesítéséből. De, ehhez milliós példányszámok kellenek.