Nem megemlékezése ez letűnt kornak s időnek,
Ez most van s mindig, mely követhetetlenül beleveszik
A folytonos másságba , s nincs befejezés.
Köszönöm a létidőt, melyben utaink találkoznak,
S hangod nyugalmas színét, mely oly gyakran félelmet ébreszt bennem.
Hagytál félni, hogy lehetőséget találjak a mostban,
és ha nem sikerült bátorrá lennem, emlékeztettél igaz valónkra.
Nem végigjárt út emléke ez, mert vagyunk még sárosak,
Gyávák s tétlenek is talán, de látom arcunkban a teremtés csodáját,
Midőn látni a virágban, mely még nem virágzik a nap hajnalán.
Áldott legyen az út, melyen mindenkitől függetlenül egész lehetsz,
S nem cipelsz magaddal értéktelen lomokat.
Felismered azok értelmetlenségét, s lelked szabadon élhet.
Az értelmetlenségben pedig leld meg annak igaz okát, a szeretetet,
Hogy szolgálni tudd a teremtés egészét azzal, hogy lényed
Nem szolgája a látszat értékeinek, s úgy alkot,
Hogy nem törekszik maradandóságra, mert most teljes.
S a mostban tudjuk, hogy leszünk még mások is.
Talán romboló erők fognak tombolni ragaszkodásunkban,
És sokszor pusztítani fog vakságunk míg egyensúlyt találunk
létezésünkben.
Volt már sokszor ilyen , de
Nem megemlékezése ez letűnt kornak s időnek,
Ez most van s mindig, mely követhetetlenül beleveszik
A folytonos másságba , s nincs befejezés.
Állandóság csupán a jelenben van,
Ahol nem azonosulunk a változóval,
S ennek tudatában érdeklődéssel figyeljük
A most létező én-t, s téged.
Viszont állandó a figyelő, ki elfogad,
És alázattal néz szembe azzal, amivel kell,
S elég bátor szeretni, s szolgálni a jót.
Legyen bármennyi ruhám, s bármennyi ruhád,
Ez örök, ezért valós arcunkat csodáljuk egymás szemében.
Köszönöm, a létidőt, melyben utaink találkoztak,
S együtt tapasztaltuk meg mulandóságának természetességét és
Értelmetlenségnek tűnő igaz értékét.