A kert fája

– Ne egyél e fáról…– mutatott kertje közepén álló fára az Úristen.
– Miért Uram?
– Minden a tiéd itt, e kert: otthonod. Mindenem a tiéd, érted vagyok. Szeretetem hívott létre, vágytam, hogy megosszam veled életem.
– Miért tiltod tehát ezt a fát? Hisz azt mondod, itt minden az enyém.
– Úgy adom neked a létezést, s ezzel önmagam, hogy neked csak élvezned kell azt. Élvezd, és egyszerűen csak éld az isteni létezés örök pillanatát. Ne akard megtudni, hogy milyen áldozatot hozok örökkön. Mert e fában a jó és a rossz gyökerezik. Ne akard tudni, milyen birtokolni jót-rosszat. Ne akarj fölöttük úrrá lenni, mert nem könnyű, s mert nézd: mindenem a tiéd. A fát hagyd meg nekem. Én ismerem a hatalmat jó és rossz fölött, szeretetem fénye nap mint nap átvilágítja e tudás minden örömét és árnyát, és hidd el, nagy feladat ez. Én ettől kímélni akarlak téged, mert teremtőd vagyok és szeretlek téged.
– De akkor olyan lehetnék, mint te…
– S ennek óriási ára lenne. Idő és tér keletkezne, te a föld porában járnál, keresve jó és rossz között a járható utat, időtlen időkig utaznál, a pokol démonait hívnád magadhoz, varázslatban élnél, azt gondolnád, hogy én nem is vagyok, hogy az egyetlen valóság az, amiben élsz, káprázatodban összetévesztenél és összezavarnál mindent. Nézd: az egyedüli világosság én vagyok. Mert én nem a jó, s nem is a rossz vagyok, hanem én vagyok a világosság…

A kert fénye árnyaltabb lesz…

– Kímélni szeretnélek… Ha birtokba veszed a létet, ha önnön magadnak akarod megtartani: e fáról, enni fogsz. Mert aki maga akar élni, magára vonja, magához hívja a fa félelmetes erőit, a sötétség démonait. Mert a démon: önvilágod megvalósítása, annak cserébe, hogy folytonosan lemondva erről, élvezni engednéd magadnak az isteni létezésben való elveszettséget.
– Én olyan akarok lenni, mint te… Engedd meg.
– Megengedem ezt is, engedem, mert szeretlek, s ha megteszed, amitől kímélni próbállak, akkor is szeretlek majd. De jól gondold át: tőlem elszakadsz. Nem azért, mert nem leszek veled, hanem mert önmagadat választod, önmagad leszel, s önnön világod homályából nehéz lesz látni engem. Most menj… Később találkozunk…

Az ember nézi-nézi a fát, azt gondolja, a fa hívogatja, s nem gondol arra, hogy ő kívánja elérni azt. Közelebb lép a fához. Szakít a gyümölcséből. A kert pusztává válik, az ember észreveszi, hogy védtelen.