A kertben

– Jó napot földi!
– …
– Azt mondtam jó napot!
– …
– Megkukult?
– …
– Nem gondolja, hogy tiszteletlen dolog nem fogadni egy jóbarát köszöntését?
– …
– Meg áll asz ész! Maga néma?
– …
– Vagy süket?
– …
– Legalább bólinthatna, vagy megmozdulhatna, hogy lássam, életben van!
– …
– Szóval nem mond semmit? Szent habakukk, hogy mászott be oda? Hát nem csoda, hogy sem beszélni, sem moccanni nem tud. Várjon, mindjárt segítek! A fejétől indulok, rendben? Ne mozogjon! Persze úgysem tud. Ne féljen, kiszabadítom! Itt most jobbra, most balra, most megint jobbra, megint balra, jobbra, balra, jobbra, balra… Komolyan, mint egy szerpentin. Már kezdek szédülni. Magának nem fordult fel a gyomra ettől a sok kanyartól? Még mindig nem értem, hogy volt képes így bepréselnie magát ezekbe a lyukakba. Ne…kem is ne…he…zen megy. Na mééég egy…szer. Hopp! … Hú, na végre! Azt hittem, soha nem fog sikerülni. Kukucs! Megvan a vége. Próbálja megmozgatni! Ahogy látom, ez sem megy. Komoly a dolog, nagyon komoly. Ne aggódjon, menni fog! Eddig még nem volt olyan helyzet, amit ne tudtam volna megoldani. Azt mondja, ha itt áthúzom, ott kitolom… Nem, nem jó. Amarról talán könnyebb lesz. Nézzük csak! Így ni! Ez lesz a tuti! Na földi, most megpróbálom kiráncigálni ebből a kukaccsapdából. Felkészült? Akkor háromra. Egy… kettő… há…rom!
Ekkor kinyílt a teraszajtó és egy huncut mosolyú kisgyerek futott ki rajta. Körbe-körbe futkározott mezítláb a kertben. Élvezte, ahogyan a puha fűszálak kellemesen bizsergették talpát.
– Elég legyen ebből Tomika! Hányszor mondjam, hogy vedd fel a cipődet, mielőtt kimész a kertbe!
– De anya, olyan jó így!
– Nem mondom még egyszer!
Tomika bemászott a kerti pad alá, kibányászta cipőjét, de a parancs ellenére mégsem vette fel. Helyette, mintha tévét nézne, elkezdte bámulni a lábbelit.
– Mi az ördögöt csinálsz? Vedd fel a cipődet, mert megfázik a lábad!
A gyermek csillogó szemmel fordult hátra édesanyjához, és örvendezve mutatta a cipőt.
– Nézd anya, egy giliszta tekeredett a cipőfűzőmre!