SZEPTEMBER 8. PÉNTEK
Ma odajött hozzám egy felsőbb éves srác. Az úgy történt, hogy ültünk a teremben, éppen becsöngettek, amikor ez a fiú megjelent az ajtóban. Végignézett az osztályon, aztán rajtam állapodott meg a tekintete. Elindult felém. Egész helyes volt, és gyönyörű barna szemei voltak. Azt gondolkodtam, randit akar kérni, de nem értettem, mikor tűntem fel neki. Meg hogy ugyan mi fogta meg bennem első látásra, sokkal többre ugyanis nem futhatta ezen a héten. Persze lehet, hogy van bennem valami, amiről még én se tudok. Eddigre odaért, mély levegőt vett, és megkérdezte, van-e körző és vonalzó nálam, mert kölcsönkérné matekra. Én meg csak bámultam, hogy mi lett a romantikus randikérésből, és kinyögtem, hogy nincs. Megköszönte, és odafordult egy másik lányhoz. Annál volt. Micsoda stréber!
SZEPTEMBER 9. SZOMBAT
Tegnap a szomszéd Klári néni áthozott egy rakat színes pöttyös könyvet, és elmesélte, hogy ezeket mennyire szerette a lánya, amikor ennyi idős volt, mint most én. Mostanában ganyézott a könyvesszekrényben, és megtalálta őket. Gondolta, kölcsön adja nekem a készletet. Elég viccesen hangzott, mert hát milyen az a könyvesszekrény, amiben ganyézni kell? De sebaj, kiválasztottam egy szép lilát, a Biri és Borit. Megnézem, mit szeretett annyira a lánya.
Nem gondoltam, hogy valami izgalmas lesz, mert rém régi könyv. Valamikor talán a hetvenes években írták. Akkor még az anyuék is kicsik voltak. Senkinek se volt még számítógépe, és alig volt valahol egy tévé. Hogy mit csináltak akkor??? Talán sakkoztak meg keresztrejtvényt fejtettek. Vagy énekeltek olyan keserves hangon, ami a Mariska nénitől hallatszik át vasárnap délben a rádióból.
És az ilyen régi könyvekben mindig mindenki szomorú. Általánosban is az összes kötelező arról szólt, hogy milyen sanyarú az élet. A Kincskereső Kisködmönben is mindenki szomorú volt, fázott, és sose sütött a nap. Vagy a Pál utcai fiúk. Amikor már egy csomót szenvedtek attól a büdös gittől meg egymástól, és amikor végre jöhetett volna a happy end, meghalt a kissrác, akit addig is mindenki piszkált. Végig szorítottam neki, hogy na, talán most akkor meggyógyul, ha már addig annyit szenvedett, de csak meghalt. Hát hol van itt az igazság??? Még a regényekben sincs? Milyen lehetett az élet a valóságban régen, ha még a könyvekben is mindenki sírt? Vagy a háború. El se tudom képzelni, az milyen szörnyű volt, ha ezek a könyvek a békeidőről szólnak.
Na, de a lényeg, hogy nem vártam valami sokat a könyvtől. És jól meglepődtem. Már az elején vicces volt, ahogy az író levelet írt Boróka Birinek, a könyv hősnőjének. Ráadásul Biri, a főszereplő pont egyidős velem! A történet a gimi első osztálya előtti augusztusban játszódik, vagyis majdnem most. A lényege, hogy van ez a lány, a Biri, aki Pestre megy középiskolába, és ott piszkoskodik vele a galeri (ez a mostani bandák régi megfelelője), akiken jól bosszút áll, mert beadja nekik, hogy van egy ikernővére, aki egy igazi rémnő. Nem egészen tudom, milyen az a csibésznadrág, de a nevéből meg a rajzokból el tudom képzelni. Hát, most a jókislányok hordanak ilyet, de azok is égnek benne egy kicsit… Még csak a felénél tartok, mert a takarításban is segíteni kellett, de nagyon tetszik. Remélem, összejön a Tuskólábúval. Olyan romantikus volt, ahogy végigkergette a városon…
SZEPTEMBER 10. VASÁRNAP
Ma csak keveset tudtam olvasni, mert délután vendégségbe jöttek a Piri néniék, ezért délelőtt sütöttünk-főztünk. Én kevertem (és kóstolgattam) a krémet, meg kentem a tésztára. És persze ellenőrizni kellett a kész sütit, szóval alig bírtam enni az ebédből.
Piri néniék egész kedvesek, de mindig felidegesítenek, mert ahányszor jönnek, megkérdezik, mi akarok lenni, pedig már vagy százszor mondtam nekik, hogy nem tudom. Egyszer azt kéne válaszolnom, hogy bűnöző vagy bérgyilkos, akkor biztos leesne az álluk. Persze az is lehet, hogy nem, talán észre se vennék, mit mondtam.
Meg ahányszor rám néznek vagy a húgomra, elérzékenyülve mosolyognak, hogy Milyen szépek ezek a kislányok! Az összes öreg folyton ezt mondogatja, biztos nem látnak már valami jól. Vagy csak megszokásból mondják minden húsz év alattinak. Azt nem etetik meg velem, hogy tényleg így gondolják, nekem is van szemem meg tükröm. Talán azt hiszik, örülünk az ilyen dicsérgetésnek. Pedig sokkal jobban örülnék, ha végre megjegyeznék, amit mondok nekik.
11 hozzászólás
Szia!
Milyen jó, hogy van olyan könyv, ami felkeltette a főszereplő érdeklődését. Továbbra is tetszik a gimis lány naplója.
Szeretettel: Rozália
Szia!
Nagyon bele tudod élni magad egy tizenéves életébe, ami nagy kincs, ha valaki tanárként velük foglalkozik. Nagyon jó írás, gratulálok!
Üdv: Colhicum
Kedves Rozália és Colhicum!
Köszönöm, hogy itt jártatok, örülök, hogy tetszett nektek!
Na, de hol marad a MÁRK, kéremszépen??? 😀 Eltekintve ettől a kis hiányosságtól, nagyon tetszik! Csak így tovább!
Szia!
Az előző részeket ugyan elmulasztottam eddig, de pótolni fogom, mert nagyon jó, és kíváncsivá tettél.
Üdv.
Ismét élveztem az olvasást, Ákost én is kerestem…de szerintem a következő részben újra megjelenik, érzem, s várom..:) Gratulálok, nagyon jó!:)
Kedves Lily, artur és sleepwell!
Örülök, hogy olvastátok és tetszik!
Lily, Márk sem lehet mindenhol velünk… 🙂
Sleepwell, remélj bátran, Ákos jöööön… 🙂
Szia!
Úgy tűnik, itt már mindenki vár valakire 🙂 Az Ákos az én eszembe is beleette magát. Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz velük 🙂 Olvasom is tovább… még egy picit.
Kedves Jessie!
Előbb-utóbb fény derül (esetleg árnyék borul) mindenre… 🙂
Tényleg mindig azt szokták kérdezni, hogy mi leszek, ha nagy leszek. 🙂
Az eszmefuttatások Inesitásak. Ezt azért mondom megint, mert kezdek látok egy Rád jellemző stílust (hogy így mondjam).
Vipera
Kedves Vipera!
Örülök, hogy kezdesz látsz ( :D) rám jellemző jegyeket. Olyan rémes stílustalannak lenni… 🙂 Tőlem is mindig kérdezték, és mindig bajban voltam, mert én mindenféle akartam lenni (és még mindig!) 🙂