SZEPTEMBER 28. CSÜTÖRTÖK
Ma láttam a Zoli barátnőjét. Borzasztó szomorúan ácsorgott az egyik fal mellett. Lehet, hogy a Zsófinak máris sikerült a terve? Annyira hiányzik! Persze nem lógtunk már annyit együtt, mint régebben, mert azért tanulni is kell, de mégis, legalább a tudat ott volt, hogy a házi feladatok után vár a hűséges Zsófi. Hűséges… Na persze.
Különben is, micsoda disznóság tőle, hogy összeveszett velem egy fiú miatt! Minél többet gondolkodom rajta, annál dühösebb vagyok rá. Ma is láttam az osztálytársaival, és ahogy megint fölényesen keresztülnéztek rajtam, hirtelen olyan méreg fogott el, hogy talán nekik is ugrottam volna, ha közelebb vagyok. Így csak az öltöző ajtaját tudtam bevágni, ettől meg szimplán szánalmasnak éreztem magam, nem tett ellenem az az ajtó semmit. Aztán megint elkapott a bőgés. Hiába, szánalmas vagyok, szánalmas a négyzeten!
A filmekben mindig olyan jól megcsinálják a dühöngést. Ott a hősnő hozzávág ezt-azt a hőshöz, becsapja az ajtót, kétszázzal hajt a szerpentinen vagy megöl valakit. És közben szép, kerek mondatokban kiabál. Hát ez nekem nem megy, ha én dühös vagyok, csak megkukulok, ha meg még dühösebb vagyok, akkor verekedni kezdek. Mint a táborban hatodikban, amikor megvertem azt a nyolcadikas fiút, pedig kétszer akkora volt, mint én. Na, akkor igazán dühös voltam. Meg is ijedhetett tőlem, mert nem is igen védekezett. Jaj, most is meg tudnám verni, pedig csak eszembe jutott, hogy szekálta szegény Danit. Hát tehet ő róla, hogy olyan alacsony?
Azt hiszem, egészen zavaros volt, amit most leírtam, abba is hagyom. Remélem, nem sikerült a Zsófi terve, és csak úgy simán volt ellankadva az a csaj.
SZEPTEMBER 29. PÉNTEK
Jaj, ma csicskáztattak minket a felsőbbévesek. Azt hiszem, tizenegyedikesek voltak azok a srácok, akik fizika előtt bejöttek, és közölték velünk, hogy mienk a megtisztelő feladat: átrendezhetjük az iskolát. Mi csak néztünk, hogy mi van, hány óra, ők meg vigyorogtak, és mondták, hogy álljunk a falhoz, és toljuk szépen, így megy itt a terembővítés. Először nem akartuk, de aztán szigorú arcot vágtak, és ránk kiabáltak, hogy mi vagyunk a szecskák, ez a mi dolgunk, és aki nem teszi, nagyon megkeserüli. Sikerült beijeszteniük, bár iszonyú hülyének éreztük magunkat, ahogy toljuk a falat. Biztos ők is így gondolták, mert nagyon röhögtek, alig tudták kinyögni, hogy „hé, te ott a jobb szélen, nyomd erősebben!”
Ettől aztán pár gyereknek felment a pumpája, és a Dani meg a Bálint meg a Zsuzsi abbahagyták az erőlködést, és kiabálni kezdtek a fiúkkal, hogy ők erre nem hajlandók, meg hogy belegázoltak a lelkükbe meg nem tisztelik a személyiségi jogaikat, és hogy elmennek az igazgatóhoz, ha nem hagyják őket békén.
Azt hiszem, ezt nem kellett volna mondaniuk, mert a fiúk elég veszélyesen néztek rájuk, miközben mondták nekik, hogy „á, szóval nektek ilyen érzékeny lelketek van! Hát akkor nektek EZT nem kell csinálni.” Engem kirázott a hideg, szerintem nagyon rá fognak még fázni. Ők is érezhették, mert megfenyegették a fiúkat, hogy ha bármit tesznek velük, mennek az igazgatóhoz.
Hát, nem is tudom… Szerintem elég sok gonoszságot lehet tenni úgy, hogy az igazgató se tudjon mit kezdeni a dologgal. Szóval én nem lennék ezután a Daniék helyében.
Meg különben is hülyeség volt így kiakadniuk, nem volt ez a faltolás olyan borzasztó dolog. Biztos más szecskákkal is ezt csinálják, talán még azokkal a fiúkkal is szórakoztak így, amikor ők jöttek ide. Belehaltak volna, ha öt percig röhögnek rajtuk?
SZEPTEMBER 30. SZOMBAT
Nekiálltam az Odüsszeiának. Ugyan csak október közepére kell elolvasni, de gondoltam, nem árt időben nekiveselkedni.
Hú, nagyon durva! Hogy én ezen hogy fogom átrágni magam két hét alatt úgy, hogy még értsem is?! Az a millió kilométeres név! Még csak pár oldalt olvastam el, de belekáprázott a szemem, és nem is nagyon értem, hogy ki-mit-miért-hol. Már tudom, miért olvassák inkább csak a kivonatokat az emberek (vagyis a diákok). Bár úgy érzem, hogy a kétoldalas összegzést elolvasni nincs semmi értelme, mert akkor az író is megelégedhetett volna azzal a két oldallal…
Na, de ez a Homérosz aztán nem kímélte a szereplőit! Például helyből az elején kiakadtam a „bagolyszemű Pallasz”-on. Szerencsétlen istennő, azt hitte, a világ fölött áll, erre Homérosz simán lebagolyszeműzi. Elég gázosan nézhetett ki szegény a bagolyszemeivel. OK, azt mondják, a tudás istennője volt, de az istennők csak nem lesznek szemüvegesek a sok olvasástól! Vagy annyira akart mindent látni, hogy folyton karikára tátotta a szemeit, és a végén úgy maradt? Ez se normális, ha egyszer istennő, akkor csak egy csettintés, és megint normálisan áll a szeme. Vagy ha neki nem megy, az isteni papája, Zeusz is csettinthetett volna…
Meg az se semmi, hogy Télemakhosz nem egészen biztos benne, hogy tényleg Odüsszeusz a papája. Nem kellett volna akkor egy kicsit erkölcsösebbnek lenniük???
De a legdurvább az, hogy a sok kérőt ki akarják nyírni, csak azért, mert meg merték kérni a mama kezét. Nem lett volna tisztességesebb választania valakit a mamának? Vagy ha mérgelődtek, hogy mi ételt fölesznek a kérők, azt is mondhatták volna nekik, hogy menjenek haza, majd értesítik őket. Szóval nem érzem olyan jóeszűnek szegény Télemakhoszt, mint ahogy írják róla.
Persze lehet, hogy egészen félreértettem a történetet. Nem is lenne csoda, amilyen kacifántosan fogalmaz. Azt hiszem, letöltök a netről egy pár oldalas összefoglalót, hogy biztosan tudjam, mit olvasok…
OKTÓBER 1. VASÁRNAP
Na, tovább haladtam az Odüsszeiában, most vagyok ott, hogy Kalüpszó nimfának haza kell engednie Odüsszeuszt. Hát, ha én lennék az a nimfa, az Ákos pedig Odüsszeusz, én biztos nem engedném el, akárhogy is pattogna az öreg Zeusz.
Milyen jó is lenne, ha nimfa lennék! Akkor biztos nagyon szép lennék, meg varázslatos hangom lenne. Egész nap énekelnék meg fonnám az aranyfonalat, és az Ákos se tudna sehogy se ellenállni nekem! Ennek az Odüsszeusznak is, nem semmi lelkiereje lehetett, hogy annyira haza akart menni, pedig egy igazi nimfa dobott be mindent, hogy maradjon! Na, szegény, ha tudná, hogy amíg a családja után epekedik, a felesége a kérők között válogat! Ha tudná, biztos nem is akarna hazamenni.
Az is lehet, hogy meghasadna a szíve, és akkor persze az egész történet másképp alakulna. Kicsit le is rövidülne, mert maximum a bagolyszemű Pallasz mesélhetné Odüsszeusz addigi kalandjait a temetésén…
Ebből is látszik, hogy szegény Poszeidón kezdő volt. Mindenféle béna vihart engedett Odüsszeusz nyakára, ahelyett, hogy megsúgta volna neki a felesége házassági terveit…
Persze, lehet, hogy még ezt a békát is lenyelte volna szegény, ha tényleg annyira tűrőlelkű volt, mint ahányszor írták róla. Végül is, az összefoglalóban azt írták, hogy amikor végre hazaér, a szerencsétlen kérőket gyilkolja le, ahelyett, hogy a feleségét vonná kérdőre. Biztos rezegtette a csaj a szempilláit, meg búgott, hogy ő nem is akarta, de tényleg, csak ezek a csúnya fiúk nem hagyták békén…
Ez a nőszemély is biztos olyan, mint az Eszter volt általánosban. TUDTA, hogy nekem az András tetszik, hát addig búgott meg nyivákolt neki, amíg beleesett. Pedig az Esztert nem is érdekelte, csak szórakozott vele. Szegény András meg még olyan fiatal volt!
Jaj, ezt most pont úgy írtam, mint amikor az öreg mamák szövegelnek.
Még jó, hogy az Ákos idősebb, ő már biztos nem az ilyen szempillarezegtető csajokat keresi, hanem az IGAZI érzéseket… Azért nem ártana, ha olyan szép lennék, mint egy nimfa. Meg a szempillarezgetést is sürgősen meg kéne tanulnom. Csak a biztonság kedvéért…
OKTÓBER 2. HÉTFŐ
Vége! Elvesztettem! Soha többet nem fog rám nézni!
1.: A röpcetlim NÉGYES lett. Most már egészen biztos lehet benne, hogy tökhülye vagyok. Csak egy tökhülye képes elírni a föld belső gömbhéjainak a sugarát!
2.: Totál lebőgettem magam ebédnél. Ugyanis VELE EBÉDELTEM!
Az úgy történt, hogy az Ancsának még vécére kellett menni ebéd előtt, és mire utolsóként megkaptuk a kajánkat, nem volt sehol szabad hely. Csak álltunk a tálcával, hogy most mi lesz. Aztán a Hajni kiszúrta, hogy az egyik tanári asztalnál van három hely, odament, és megkérdezte, leülhetünk-e. És pont az Ákos ült az asztalnál!!! Azt hittem, elsüllyedek.
A Hajni meg minden gátlás nélkül megköszönte a helyet, leült, és intett nekünk is. Ráadásul pont én ültem vele szemben. Hát én még életemben úgy nem égtem! Az összes szó belém fagyott, meg szerintem még a lábujjam is vörös lett.
Pedig ő aranyos volt, beszélgetett velünk, hogy hogy tetszik a suli, meg mi a kedvenc tantárgyunk, meg hogy járunk-e valamilyen szakkörre, meg ilyenek. A Hajni meg az Ancsa vidáman csacsogott, én meg teljesen leblokkolva tömtem magamba a kaját. Az is csoda, hogy egyáltalán eltaláltam a számat.
A végén elnézést kért, hogy neki még lesz egy órája, mennie kell, és elment. A Hajniék csak néztek utána, és felsóhajtottak, hogy jaj, milyen udvarias és jaj, milyen jóképű. Hát igen…
Aztán hozzám fordultak, hogy mi lelt, hogy annyira hallgattam. Mondom, semmi. És akkor az Ancsa kibökte:
– Te szerelmes vagy belé!
– Á, dehogy – mondtam, és még vörösebb lettem, ha ugyan az eredeti mélybordót még lehetett fokozni.
– De igen – erősködött, és tudtam, hogy holnap már az egész suli rajtam fog röhögni. De aztán jól megleptek, mert azt mondták, hogy nem szólnak senkinek. Aztán a Hajni megkérdezte:
– De ha egyszer tetszik, miért nem szóltál egy szót se? Itt lett volna a nagy alkalom! Egy ilyen helyzetet nem szabad kihagyni!
– Ja, könnyű mondani. Azt se tudtam hirtelen, hogy hívnak.
– És később se jutott eszedbe semmi? – csodálkozott. Neki olyan könnyű! Hogy lehet valaki ennyire laza?
– Nem baj ám, majd legközelebb – szólt közbe az Ancsa is. – Majd segítünk, ha tudunk valamiben, ugye, Hajni?
– Hát persze, szívesen.
– De hát nektek nem tetszik? – kérdeztem.
– Jaj, dehogynem, hát kinek ne tetszene? De az nem komoly, csak tetszik. Neked sokkal fontosabb.
Na, én erre köpni-nyelni nem tudtam. A Zsófi példát vehetne róluk, pedig ők nem is a legeslegjobb barátnőim.
Persze úgyse tudnak segíteni, mert kizárt, hogy ekkora égés után bármi mást képes lenne rólam gondolni, mint hogy „ja, igen, az a vörös arcú, hallgatag kislány”. Van egy olyan sejtésem, hogy nem egészen ilyen egy csábító démon.
Szóval most már biztosan lőttek a mi nagy szerelmünknek. Ha Homérosz most rólam írna, valahogy így hangzana:
És kisírtszemű Rebeka nagy szerelmét elpuskázta,
szélesvállú Ákos rá se nézett, s csak könnye hullott vánkosára.
Hát, ez elég béna lett, a szótagszám is kicsit gyanús, szerintem nem tudnám eladni Homéroszként. De Homérosz se tizenöt évesen írta a ménkű hosszú műveit.
Azt hiszem, jobb, ha a rímfaragás helyett inkább nekiállok magyart tanulni, mert egy karóval nem tudom visszaszerezni…
8 hozzászólás
Továbbra is nagyon élvezetesen, élményszerűen írod le a gimis lány gondolatait, a vele történt eseményeket. Olyan jól bele tudod élni magad a helyébe, mintha te magad is tinédszer lennél.
Szeretettel: Rozália
Kedves Inesita!
Gratulálok! Megérte ennyit várni, mert nagyon jól sikerült. A legesjobban az a rész, amikor leírod, hogy a filmekben a hősnők hogy dühöngenek. Az Ákossal kapcsolatos rész is jó lett, élethű. :)) Várom a folytatást.
Ágonya
Háááhh, erre én se tudok mit mondani, hallgatok mint Rebeka, csak a fejem nem a szégyentől vöröslik, hanem a nevetéstől! Annyira jót szórakoztam rajta, fergetegesen jó! Alig várom a többit!
Kedves Rozália, Ágonya és Suhanó!
Köszönöm kedves szavaitokat! Ez szárnyakat ad, neki is ugrok (vagy repülök?) a folytatásnak! 🙂
Kedves Inesita!
Mint a korábbi részek, ezek is kirobbanó sikert arattak nálam. Csak kapkodtam a fejem, hogy Rebeka és Ákos egy asztalnál ebédelnek. Szegény 🙂 Nekem se lett volna sok mondanivalóm 😀
Az Odüsszeia, ahogyan egy tinédzser módjára láttatod a látszólagos értelmetlenségét, és ahogy parodizálod… nagyon bejött 🙂
Feldobtad a napomat 🙂
Üdv.:
Jessie
Kedves Jessie!
Nagyon örülök a szavaidnak! Köszönöm, hogy itt jártál!
Bizonyos gimnáziumokban bizonyos tanároknál még jó adag memoriter is van az említett szépirodalmi műből 🙂
Istennő, haragot zengj, Péleidész Akhilleuszét, vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak… stb. 🙂
Én nem bántam meg.
A történetre is reflektálva, egyre izgalmasabbak a történések, várom már a gólyaavatót, az Ákos-szerelem zenitjét…
Ha nem tudnám, ki írja – hát komolyan mondom ez simán beférne egy internetes blogba vagy egy "offline" naplóba és mindnyájan elhinnénk, hogy egy 15 éves bakfis megnyilvánulásait olvassuk!
Csak így tovább!
Kedves birogeri!
Azok a bizonyos magyartanárok bizonyosan azt akarják, hogy még öregkorotokban is emlékezzetek a művekre… 🙂 Bár az öregkorra még várnod kell, valami eredménye lett, úgy látom…
Rebeka élete bonyolódik tovább, köszi a figyelmedet!