A Lány és a Varázsló

A Varázsló a liget padján üldögélt, és meggymagokat pöccentett a közeli kuka irányába. Ahhoz képest, hogy varázsló volt, nem célzott pontosan. A kuka környékén meggy magoncok nőttek. Némelyikük már épp készült virágba borulni.
A Lány a pad másik végére ült. A facsemeték közül lépett elő. Szoknyáját gondosan maga alá simította, és alig hallhatóan köhécselni kezdett. A Varázsló nem nézett rá. Tovább pöccengette a magokat. Néhány kis fácskán megjelentek az első meggyek.
Felkelt a Hold, és álmosan kinyújtózott, aztán gyorsan (nehogy valaki meglássa lazaságát) újra felvette a kifli alakot. A Varázsló észrevette az ébredező Holdat. Halvány mosoly suhant át az arcán felfelé görbítve szája sarkát, majd tovaszállt.
– Szia! – köszönt a Lány.
– Szia! – vágta rá frappánsan a Varázsló.
– Segítesz nekem?
– Miben? …és mondd csak! Ismerjük mi egymást valahonnan?
Közben köpenye zsebében kezdett kotorászni. A gyertyát kereste, hogy megvilágítsa vele a Lány arcát, hátha talál benne ismerős vonásokat. Nagy nehezen ráakadt a fényt adó viaszrúdra. Ráfújt a kanócra, és meglebbent a láng. A Varázsló lassan közelítette a gyertyát az archoz. A láng a Lány szemeiben táncolt. A jobban tangót, a balban slowfoxot. Nem hiába keresett-kutatott. Megtalálta az ismerős vonásokat. Csokorba szedte őket, és selyemszalaggal átkötve eltette a köpenye mélyére. Azonnal elfelejtette, hogy hova.

– A lényeget tekintve mindegy. Talán ismerősök vagyunk, de egymást nem ismerjük. Segíts nekem! Szeretek, és szeretném, ha nem szeretnék.
– Próbáltad már magadtól? – kérdezte rezignáltan a varázsló.
– Persze. Becsuktam a szemem, de látom Őt. Bedugtam a fülem, de hallom a hangját. Befogtam az orrom, de érzem az illatát. Kiöblítettem a szám tiszta forrásvízzel, de érzem el sem csókolt csókja ízét. Nézd! Csipkekesztyűt horgoltam és azt hordom, hogy ne érezzem bőre melegét, de hiába. 1000 mérföldről süti a kezem. Gondolataimat a Tejútra tereltem, de minden hajnalban a Göncölszekér ott áll az ablakom előtt, és visszahozza az összest. Bezártam lelkem, hogy biztonságban legyek, de az Érzés besurrant, mielőtt kattant a zár.
– Hm.- mondta jelentőségteljesen a varázsló, és elpöccentett ismét egy meggymagot. Az egyik meggyfán egy arany papírba csomagolt konyakos meggy sarjadt.
– Szóval nem akarod szeretni.
– Valahogy úgy.
– Rendben. Most 11 óra lesz. Hajnalra végzünk.
– Mit kérsz fizetségül?
– Valamit, amit Csak Te adhatsz. Legyen (és dobolni kezdett ujjaival a pad karfáján) például egy SZÓ.
– Rendben.
– Akkor fordulj felém, kérlek!

A Lány felemelkedett, és szoknyáját illedelmesen megigazítva lovagló ülésben helyezkedett el a padon. A Varázsló is így tett, azzal a különbséggel, nem a szoknyáját igazította meg, hanem a köpenyét, és fél órán keresztül kereste a varázspálcáját. Valószínűleg otthon hagyta, mert nem találta egyik zsebében sem.

– Kezdjük a látásoddal. Nézz rám! –azzal a Varázsló mélyen a Lány szemébe nézett. (Pontosan ötig számolt magában, mikor meghallotta saját nézésének csobbanását a lány szemfenekén. Pillanatra átfutott az agyán, hogy nem is számított ekkora mélységre.) Ott lent elkapta azt a tekintetet, mely nem hagyta a Lányt nyugodni, és felhozta a felszínre. Valahol már látta…ismerős volt. Nem vette észre, de magával vitt még valamit, amit nem is sejtett akkor.

– Most érintsd a bal füledet a jobb fülemhez- kérte a Lányt. Rövid fülelés után a Varázsló meghallotta a Lány fülében rekedt hangot.
(Mintha már hallottam volna valahol…- gondolta .) Szépen, lassan óvatosan kihallgatott mindent. Mindent, és mégy egyet. Épphogy csak egy észrevétlen hangfoszlány volt, ami a többire tapadva átszűrődött a Varázsló dobhártyáján.
– Mennyi az idő? – kérdezte a Varázsló. Csak egy óra van, nézett a Lány a csuklójára.
– Akkor épp időben vagyunk. Dőlj hátra és lélegezz egyenletesen.
…és egyre csak szívta, szívta az illatot, mely nagyon hasonlított a saját illatához.
Érdekes módon a szippantás utolsó foszlányai birsalma, gyömbér és rózsa keverékére emlékeztették.
– No, ezzel is megvolnánk! Mi is jön most?
– Az el nem csókolt csók íze- felelte szomorkásan a Lány.
– Mi sem könnyebb. – kacagott fel a varázsló. El kell csókolni!

Azzal magához rántotta a Lányt és csókolni kezdte. Talán tovább is csókolta pár perccel a kelleténél. A munka végeztével málna és menta ízét érezte a nyelvén a Varázsló. A meggyfák levelei közben elvörösödtek, majd lehullottak a földre.
A Lányon borzongás futott végig mely a feje tetejéről leesett a földre, és tovább sietett a liget széle felé.

A Varázsló kezdte furcsán érezni magát. Nem tudta megfogalmazni az okát, de lehet, hogy nem is akarta. Folytatnia kellett a munkát. Egyre inkább úgy érezte, szüksége van a fizetségül ígért SZÓ-ra.

– Tedd a kezembe a kezed! – kérte a Lányt.
– – Ne úgy, vedd le a kesztyűd!

A Lány lassan, minden ujjnál külön- külön meghúzva a csipkét, levette a kesztyűt, és a pad mellé ejtette. A Varázsló a két tenyere közé szorította a Lány kezeit. Forróság áramlott át a Lány erein, egyenesen a Varázsló tenyerébe. Épp csak egy-két fokkal több, mint kellett volna.
A művelet végeztével keze hidegen, érzéketlenül csúszott ki a Varázsló tenyerei közül.
Még a meggyfákat is belepte a dér…
Mintha a Varázsló szemében egy könnycsepp jelent volna meg, de lehet, hogy csak a Hold különös fényjátéka volt.

– A következő nem lesz egyszerű. Biztosan akarod?
– Igen.
– El kell vennem a gondolataidat.
– Vedd!
– Jól van. Gondolj bele! – mondta a varázsló, és egy óriási kék színű zsírosbödönt tartott a Lány arca elé. A Lány belegondolt mindent. A sors szeszélyes játéka folytán egyetlen gondolat éppen akkor kelt szárnyra, és a Varázsló fejére szállt, majd befészkelte magát…

Már csak az érzés volt hátra. A Varázsló kis időt kért, hiszen fel kellett készülnie, hogy kiszabadítsa és átérezze magába a Lány bezárt Érzését.
– Álljunk fel! – mondta, majd odalépett a Lányhoz. Köpenyével beborította, és olyan szorosan magához ölelte, hogy a lelkük összeért. (A meggyfák virágba borultak.) Nem is kellett erőlködnie. Átérzett mindent. Mindent, és még egy cseppet a Lány érzéseiből.

Nagyon lassan engedte el…

A varázslat sikerült, a Lány nem szeretett többé.
A Varázsló ott állt és érezte, hogy valami hibázik. Megváltozott körülötte a világ, a Lány és Önmaga.
– Fizetek. – szólta hűvösen a Lány.
A Varázsló szomjazva várta a szót…
– VISZLÁT!- mondta amaz, és letört a szája csücskéről egy jégcsapot.

A Varázsló meggyet szüretelt, és szerelmes volt. Ó a Lány! Miért nem figyelt fel rá azelőtt soha? Nem értette.
Attól kezdve a meggyfák susogása a fülében a Lány dalai voltak. A meggyvirágok birsalma, gyömbér és rózsa illat keveréket ontottak. A meggyeknek málna és menta ízük volt. Gondolatai a lány körül keringtek néha méhecske, néha pillangó formájában. Az Érzés ott ücsörgött a lelkében, formás kis lábait lógázva.

…és egyszer csak sírni kezdett a Varázsló. Könnyei tisztára mosták szemét, és látta maga előtt a Lány tekintetét.
Látta azt a tekintetet is, ami nem hagyta a Lányt nyugodni, és amitől ő, a Varázsló szabadította meg a Lányt. Akkor még jobban sírni kezdett, mert a saját tekintete volt.

Akkor a meggyek leugrottak a fáról, kimagozták és befőzték magukat. A kupakot gondosan az üvegre csavarták maguk mögött.