A lébényi sárkány

A lébényi sárkány

A sárkány vígan sütkérezett a napon. Marci éppen egy lepkét kergetett, amikor megpillantotta a vastag, pikkelyes farkat. Nagyon megrémült. Megfordult, és amilyen gyorsan csak tudott, futásnak eredt. Hamarosan elfáradt, megállt, óvatosan hátranézett, de a sárkány nem követte. Leült egy bokor tövébe. Akkor vette észre, hogy eltévedt. Teljesen ismeretlen fák vették körül. Pedig nagymamája a lelkére kötötte, hogy ne kóboroljon el messzire. Marci úgy is tervezte, hogy csak a ház körül játszik, de a csodaszép színekben pompázó pillangónak nem tudott ellenállni. Addig szaladt utána, amíg be nem ért a sűrű erdőbe. Még ott sem esett kétségbe egészen addig, amíg a tisztáson meg nem látta azt a félelmetes farkat.. Egy darabig pityergett, majd elhatározta, hogy nem adja fel, megkeresi a hazavezető utat. A tisztást azonban el fogja kerülni. A Napot követve elindult. Az erdő egyre ritkábbá vált, majd hirtelen szembetalálta magát a sárkánnyal. Legnagyobb meglepetésére a hüllő barátságosan nézett rá mind a hat szemével, ugyanis ez egy háromfejű sárkány volt.
– Hát te ki vagy?- kérdezte barátságosan a gyerektől.
– Marci vagyok- felelte a kisfiú.
Még mindig félt egy kicsit, de nem akart elmenekülni.
– Honnét jöttél?- folytatta tovább a sárkány a kérdezést.
Marci már bátrabban válaszolt:
– Lébényből. Ott nyaralok a nagymamámnál, de eltévedtem.
A sárkány egyik szárnyával elgondolkozva vakarta meg a középső fejét.
– Ha akarod, segítek neked – mondta.
Marci csodálkozott. Már sok mesét hallott a sárkányokról, különösen a hétfejűekről, de azok mind gonoszok voltak.
– Te nem is akarsz engem bántani?- kérdezte.
A sárkány erre hahotázni kezdett. Ahogy nevetett, megremegett a föld, Marci elveszítette az egyensúlyát, és hasra esett.
– Ne haragudj- nézett rá a hüllő. Gyengéden talpra segítette a kisfiút a farkával. – Már miért bántanálak? Nem tettél nekem semmi rosszat. Tudod, az ük-ükapám valóban kegyetlen volt, de én szeretem az embereket.
Marcit nagyon érdekelte az ükapa története, ezért megkérte a sárkányt, hogy mesélje el. A hüllőt nem nagyon kellett biztatni, kényelmesen elhelyezkedett, és szólásra nyitotta a harmadik száját.
– Valamikor régen kelták laktak Lébény helyén, ott, ahol most nagyanyád faluja áll. Pásztorkodással foglalkoztak, gyönyörű legelőkön legeltették birkáikat, a falu melletti tóból itatták őket. Egy napon ük-ükapám beköltözött ebbe a tóba. Rendkívül falánk volt, és imádta a bárányhúst. Ezentúl csak akkor engedte ide a pásztorokat, ha naponta adtak neki egy bárányt. Ük-ükapámnak még hét feje volt, és szörnyű tüzet tudott okádni, ezért az emberek borzasztóan féltek tőle. Természetesen teljesítették a kérését, nem tehettek mást. Ük-ükapám pedig mindennap megevett egy bárányt.
– Szegény barikák – jegyezte meg a kisfiú. – Ugye te nem eszed meg őket?
– Hát persze, hogy nem- mondta a sárkány. – Én a gyümölcsöket szeretem. De hadd mondjam tovább. Egyszer egy római katona érkezett a faluba. Az emberek elmesélték neki, hogy egy szörny uralkodik rajtuk. Féltek, hogy mi lesz, ha elfogynak a bárányok. Akkor talán őket eszi meg? A katona pej lován bátran a tóhoz vágtatott. Ük-ükapám előjött a zajra, mire a katona előrántotta a kardját, és egyetlen suhintással levágta mind a hét fejét. A óriási sárkánytesttel viszont nem tudott mit kezdeni. A faluból kellett hozniuk hat ökröt, akik kötéllel és lánccal vontatták ki a tóból. A katona nem tudta, hogy ük-ükapámnak voltak gyerekei. A sárkánycsemeték nemrégen bújtak ki a tojásból, még elég aprók voltak, de ahhoz már nagyok, hogy megértsék, veszélyben vannak. Ezért nem jöttek fel a víz felszínére egészen addig, amíg a katona el nem ment a faluból.
– És mi lett a kis sárkányokkal?- érdeklődött Marci.
– Napokig az iszapban kuksoltak, de aztán annyira megéheztek, hogy mégiscsak kijöttek a tóból. Az erdőben találtak gyümölcsöket, annyit ettek, hogy jól is laktak. Azóta mi, lébényi sárkányok csakis gyümölcsöket fogyasztunk. Később a falubeliek megtalálták őket, de látták, hogy teljesen ártalmatlanok, nem örökölték apjuk vérszomjas természetét, így békén hagyták a kis sárkányokat, akik szépen növekedtek. Aztán nekik is lettek gyerekeik, meg a gyerekeiknek is, és hamarosan megszülettem én.
Marci megnyugodott, hogy minden ilyen jól alakult. A közelben éppen piroslottak az almák egy almafán. Marci szedett néhányat, majd beledobálta a sárkány szájába. A hüllő egymás után kapkodta be a finom gyümölcsöket, egyszerre mindig csak az egyik szájával evett. Állkapcsának elégedett harsogása messze elhallatszott. Hálája jeléül megcsóválta a farkát, de miután majdnem elsodorta a kisfiút, abbahagyta. Így szólt:
– Igazán kedves vagy. De most már késő van, bizonyára szeretnél hazamenni.
– Igen- válaszolta Marci.- Nagyon jó volt veled beszélgetni, de a nagymamám nem tudja, hol vagyok, és biztosan aggódik.
A sárkány a távolba mutatott:
– Látod ott azt az óriási tölgyfát? Annál a fánál van az ösvény, ami Lébénybe vezet. Nem kell tenned semmi mást, csak végigmenned rajta.
– Köszönöm, sárkány- mondta a kisfiú.
A sárkány búcsút intett:
– Isten veled. Gyere el máskor is!
– Jövök- ígérte meg a kisfiú, és elindult a tölgyfa felé.