A legkedvesebb tanítvány

Sára nagyanyám, aki kiváló tanítónő volt, annak idején gyakran mondogatta nekünk, hogy ő bizony soha nem kivételezett egyetlen tanítványával sem, neki mindegyik nebuló ugyanolyan káposztafej volt – és ezt a káposztafejet olyan szeretettel tudta mondani, hogy még mindig mosolyt csal az arcomra, ahányszor csak rágondolok.

Hogy én is tanítónő lettem végül, azt a véletlen hozta így, bár soha nem bántam meg; máig vallom, hogy úgy, mint egy gyermek, senki sem tud szeretni. Mindig nagyon vigyáztam rá, hogy nálam se legyen senki "kis kedvenc", sem kirekesztett, és azt hiszem, ezt sikerült is betartanom, bár be kell ismernem, nem mindegyik diákomat szerettem egyformán; és volt egy kisfiú, akit kétszer is megsirattam: első alkalommal, amikor az alsó tagozatnak intett búcsút, másodszorra pedig amikor az általános iskolának is.

Már az első héten felfigyeltem rá: a gyerekek azt a feladatot kapták, hogy húzzák össze a lapon a párokat ("ki, mit kapott karácsonyra?"); a képen ott volt apuka, anyuka, kislány, kisfiú, kutya és macska; mellettük sorakoztak az ajándékok: egy csont, egy hal, játék baba, kisautó, toll és egy zacskó ízes drazsé. Ahogy a padsorok között sétáltam, ellenőrizve a sercegő grafitceruzákat markoló gyerekek munkáját, egyszer csak megtorpantam, Bálint papírján ugyanis egyetlen pár sem stimmelt.
– Csontot a kisfiúnak? – kérdeztem a szemöldökömet felvonva.
– A dinoszaurusz vázához kell – nézett rám nagy komolyan, és egy cseppet sem tűnt megszeppentnek – Régész akar lenni.
– És a többi? – kérdeztem zavartan, mert fogalmam sem volt, hogy mi egyebet válaszolhatnék erre.
– A baba fűvel van kitömve, a macska szereti a mancsával pofozgatni. A hal a kislány akváriumába lesz, guppi; azok meg ott jutalomfalatok Buksinak. Apuka gyűjti az autók modelljeit, az az övé, a tollat pedig anyuka kapta, mert szeretne írni egy könyvet.
– Micsoda butaság! – bukott ki az egyik gyerek száján, aki a többiekhez hasonlóan mintaszerűen töltötte ki a lapját.
– Ugyan miért? – gurult hirtelen dühbe Bálint – Miért kellene mindnyájunknak ugyanazt a feladatot csinálnia, ha csak egy megoldás van?
– Jól oldottad meg, hiszen jól el tudtad magyarázni – keltem gyorsan a védelmére, és alig tudtam leplezni, mennyire le vagyok nyűgözve – Mondd csak, te mi szeretnél lenni, ha nagy leszel?
– Rajzoló – vágta rá azonnal – Könyvekhez.
– Rajzoló… Hát, az ötleteid megvannak hozzá – mosolyogtam rá bátorítóan -, de arra figyelj, hogy kettő meg kettő mindig négy legyen, ha százan oldjuk is meg egyszerre!

Erre már ő is elmosolyodott, egyből elpárolgott a haragja. Akkor már mindketten tudtuk, hogy jó barátok leszünk.

*

– Felvettek! – szaladt az asztalomhoz széles mosollyal egy kamaszodó suhanc.
– Nem is vártam mást – álltam fel a kijavítandó dolgozatok mellől – A vizsgarajz?
– Itt van! – húzta elő büszkén a gimnáziumi felvételi munkáját. – Idézetekből kellett választani egyet, és azt illusztrálni.

Az állam leesett attól, amit láttam, pedig az évek során hozzászoktam Bálint teljesen egyedi látásmódjához:

"A rakodópart alsó kövén ültem, néztem, hogy úszik el a dinnyehéj"

Alatta pedig minden ott volt: a part, amint izmos marokkal "rakodja" egy teherautóba a lezárt fadobozokat, az alsó felén, egy kövön ott ül egy kócos fiúcska, és tátott szájjal nézi, amint a dinnyehéj széles karcsapásokkal halad előre a Duna hullámain, rajta úszószemüveg és úszósapka, a lábai is ott kalimpálnak mögötte…
– Tetszik, Judit néni? – nézett rám várakozón, és láttam a szemén, hogy mindjárt elneveti magát.
– Bálint… – kerestem a szavakat, amik olyan nehezen jöttek ajkamra a torkomat szorongató gombóctól – Sose nőj fel teljesen, jó? – azzal magamhoz szorítottam a legkedvesebb tanítványomat, aki valaha is volt.