17. fejezet
– Szia, Éva – lépett be a kórterembe László. – Hoztam neked egy meglepetést.
– Milyen meglepetést? – nézett kíváncsi tekintettel Éva. – A lányomnak jobban örültem volna – mondta, mert még nem tudta mi a meglepetés.
– Meglepetés! – mondta hangosan László, hogy az ajtón kívül álló Petra is hallja.
– Meglepetés! – szaladt be a kislány széttárt karokkal, azonnal átölelve édesanyját.
– Kicsim! – ölelte meg lányát Éva. – Nagyon hiányoztál, és nagyon örülök a meglepetésnek. Hogy érzed magad a lovardában? – kérdezte.
– Jól – válaszolta röviden, és közben szomorúan nézte anyja arcát. – Csúnya az arcod – simogatta mag óvatosan. – El fog múlni?
– Igen, olyan leszek, mint régen – nyugtatta lányát. – Holnap kiveszik a tampont az orromból, meg a varratokat a műtétemből, azután pár nap múlva haza engednek – magyarázta Éva. – De most már te mesélj, mit csinálsz a lovardában.
– Lovagoltam – válaszolt röviden Petra.
– Nagyon jól ment neki – szólt közbe László.
– Féltem – sütötte le a szemét szomorúan, továbbra is anyját ölelve. – Azt hittem, hogy mindent tudok a lovakról, de azt nem tudtam, hogy milyen magasan leszek, ha egyszer felülök rá, amúgy mindent úgy csinált, ahogy a könyvekben le volt írva, de biztos érezte rajtam, hogy mennyire félek.
– El sem tudtam eddig képzelni, hogy könyvből meg lehet tanulni a lovaglást – csatlakozott a beszélgetésbe László. – Vezetőszáron vezettem, de nekem semmi dolgom nem volt, egyből megtalálta az összhangot a lóval. Az meg, hogy féltél – simogatta meg Petra fejét -, az nem baj. Akkor nem fog egyhamar elragadni a hév, nem csinálsz olyat, ami balesethez vezethet.
– Nem biztos, hogy még egyszer lóra ülök – mondta Petra határozottan.
– Kicsim, eddig ez volt életed legfontosabb terve – ölelte szorosabban Éva. – Mindig erre készültél, hogy egyszer kipróbálod. Nem tetszett, ahogy az a nagy állat engedelmeskedett az irányításodnak?
– De – emelte fel a fejét Petra. – Az csodálatos volt, főleg az lepett meg, amilyen hirtelen meg tud állni.
– Ügyesen megtámaszkodtál a nyakán – szólt közbe László. – Én az egész lovaglásodból azt láttam, hogy minden percét élvezed.
– Élveztem is – egyenesedett fel Petra -, de belül remegtem, és ez megijesztett.
– Az el fog múlni – nyugtatta László. – Ha másodszor felülsz egy lóra, már kevésbé leszel ideges, mert egyszer már megtapasztaltad, hogy milyen érzés. Megpróbálod egy kisebb lovon?
– Pónira nem akarok ülni, ha még egyszer lóra ülök, az csak Rozsdás lehet. Nem baj? – kérdezte, már kicsit vidámabban, majd anyjához fordult: – Elmehetek a büfébe venni egy őszi levet?
– Menj csak – nyúlt volna a fiókjához, hogy pénzt vegyen elő, de László megfogta a kezét.
– Hagyjad, majd én adok neki.
Petra elvette a felé nyújtott ötszáz forintot, és már teljesen megnyugodva, boldogan szaladt az üdítőért.
– Jó, hogy kettesben maradtunk – mondta Éva, és mutatta Lászlónak, hogy üljön le az ágya szélére. – El akartam mesélni, hogy itt volt a rendőrség, és rengeteg kérdést tettek fel. Igyekeztem mindre válaszolni, már amire emlékeztem. Azt mondták, hogy körözést adtak ki Károly ellen. Amikor elmentek, csak akkor jutott eszembe, hogy mikor az előző durvaságot elkövette ellenünk, akkor is hónapokig keresték mire megtalálták.
– Akkor hol fogták el? – kérdezett közbe László.
– Ez az, amit elfelejtettem elmondani a nyomozóknak, akkor Ócsa mellett egy kukoricatábla közepén lévő csőszkunyhóban bujkált.
– Az régen volt, gondolod, hogy megvan még az a kaliba?
– Biztos, hogy megvan, mert amikor még minden rendben volt közöttünk, és Petra még nem volt meg, engem is elvitt oda. Elmesélte, hogy valamikor az apja, volt a csősz, aki azt a bódét építette. A föld tulajdonosától engedélyt kapott, hogy használhassa. Mesélte, hogy szeret oda elvonulni, ha egyedüllétre van szüksége. Láttam, hogy sok helyen javítva volt, ebből gondolom, hogy még most is lakható állapotban tartja.
– Pontosan le tudnád írni, hogy hol van?
– Igen, és arra kérlek, menj be a Havannán lévő őrsre, és mond el Kovács Pál nyomozónak, hogy ott keressék.
Röviden elmondta Lászlónak, hol található a búvóhely, és egy papírra rajzolt egy térképet is, hogy biztosan megtalálják. Ekkor lépett be Petra az üdítőt iszogatva.
– Át gondoltam a dolgot – vágott a közepébe -, felülök még egyszer Rozsdásra, remélem, már nem fogok annyira félni.
– Az jó lesz, de már induljatok is mielőtt meggondolod magad – tárta szét a karját, hogy búcsúzás képen megölelje lányát.
Megölelték egymás, majd Lászlóra nézett Éva, és annyit mondott: – Szervusztok.
László váratlanul lehajolt, és két puszit adott Éva arcára, és búcsúzás képen csak annyit mondott: – Gyógyulj meg.
Megfogta Petra kezét, és elindultak az ajtó felé.
A lovardába érve megkeresték a többi gyereket, akik a tó mellet felállított hosszú asztal körül ültek, és nagyon figyeltek az előadóra, Dr. Takács Dóra állatorvosra.
– Szia, László – köszönt a frissen érkezőknek. – Éppen a lovak betegségeiről, mesélek a gyerekeknek. Gondolom, te vagy Petra – fordult a kislányhoz -, a többiek már sokat meséltek rólad. Azt mondják, te mindent tudsz a lovakról.
– Szeretem őket, elolvastam egy-két könyvet, ami a lovakról szól – szabadkozott Petra -, de biztos nem tudok mindent.
– Gyere, ülj közénk, hátha tudok újat mondani.
– Nem megyünk lovagolni? – fordult a kérdésével Lászlóhoz.
– Lovaglás ma csak délután lesz, addig ez a foglalkozás van – magyarázta László. – Amúgy is el kell mennem, a lovaglásra vissza érek.
– Jó akkor itt maradok, hátha tanulok valami újat – ült a gyerekek közé Petra.
László indult a szállása felé, közben már nyúlt a zsebébe, hogy elővegye a telefonját.
– Szia, apa – szólt bele a készülékbe mikor a hívott fél felvette. – Ráérsz ma délután?
– Nyugdíjas vagyok – válaszolt fiának Lajos, enyhe csodálkozással a hangjában -, mára nem terveztem semmit, de miért kérdezed?
– Akkor megyek érted, autózunk egy kicsit.
Mielőtt meg tudta volna kérdezni, hogy hova, László már bontotta is a vonalat.
A szobájában átöltözött, mintha kirándulni menne. Farmert, pólót vette fel, és egy kényelmes edzőcipőt, közben azon gondolkodott, hogy kellene intézni a dolgot. Addig nem mondja el a rendőrségnek, Károly feltételezett tartózkodási helyét, amíg meg nem győződött róla, hogy tényleg ott van. Úgy gondolta, apját háttérembernek használja, ha valami rosszul sülne el, ő majd hívja a rendőröket.
Fékezett apja háza előtt, nem keresett parkolót, mert látta, hogy utasa már a kapuban várja.
– Nem kellett volna itt várnod, csöngettem volna, mikor megérkezem – szólt ki a kocsiból köszönés nélkül.
– Szervusz, fiam – köszönt Lajos. – Arra gondoltam, hogy sürgős a dolog azért vártalak itt.
– Annyira azért nem, de délutánra vissza kell érnem a lovardába, mert Zsófinak órát kell tartanom.
– Hova megyünk?
– Vecsésre – válaszolt László, majd kicsit bővebben kifejtette: – Kicsivel túl rajta, egy kukoricatáblában van egy csőszkunyhó. Éva szerint ott bujkálhat Károly, aki ilyen csúnyán megverte.
– Nem kéne inkább szólni a megfelelő szerveknek?
– Nem akarom feleslegesen zavarni őket, előbb megnézem, hogy ott van-e.
Apja próbálta értelmezni, hogy mire készülhet László, és érezte, hogy ennek akár rossz vége is lehet. Tudta, hogy fia elég forróvérű, főleg ha egy nőről van szó. – Valahogy meg kell akadályoznom – gondolta -, hogy a kezébe vegye az igazságszolgáltatást.
– Ugye a törvényes keretek között maradunk? – kérdezte.
– Megmondtam, csak ellenőrzöm, hogy ott van-e.
Elővette a zsebéből a hevenyészett térképet, és apja kezébe nyomta.
– Ezt, hogy kell nézni – kérdezte Lajos.
– Most jól tartod. Vecsés után pár száz méterre lesz egy kőkereszt, utána a kukoricatáblában az első hely ahol be lehet hajtani.
– Mikor járt itt Éva?
– Mielőtt Petra megszületett.
– Akkor miből gondoljátok, hogy most is Kukorica terem ott – aggályoskodott Lajos.
– Nem tudjuk, de az biztos, hogy valamit termelnek rajta.
– Ott a kereszt – mutatott előre a navigátorrá kinevezett Lajos.
László lassított, nehogy eltévessze, a helyet ahol le kell kanyarodni.
– Most is kukorica terem itt – állapította meg. – Itt kell lekanyarodni.
Az embermagasságú nővény sorok között, személyautóval könnyen járható szélességű csapás vezetett. Fölöttük varjak repkedtek, hangos károgással. Ahogy letért az útról, az egyenesen vezető földút végén megláttak egy autót, ami a betonúttól, olyan, háromszáz méterre volt leállítva. László apja azonnal elővette a telefonját.
– Mit csinálsz – fogta meg a kezét László.
– Hívom a rendőrséget – mondta Lajos, mivel úgy érezte ez a leg természetesebb ebben a helyzetben.
– Nem biztos, hogy ő van itt. Leparkolok, bemegyek és megnézem.
– Nem tartom jó ötletnek – ellenkezett apja.
– Akkor is előbb megnézem – jelentette ki határozottan László. – Bemegyek, és ha tíz perc múlva nem jövök vissza, akkor hívd a rendőrséget.
Választ már nem várt, főleg ellenkezést nem akart, ezért elindult a földúton az ott parkoló autó felé.
– Egy, kettő – mondta magában Lajos. – Három, négy….tíz, vette a telefonját és tárcsázott.
8 hozzászólás
Kedves János!
Az nem ér, hogy most várni kell a következő részre! 🙂
Máris olvasnám tovább!
Üdvözlettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Dolgozom rajta. Mint tudod, ahogy elkészül egy fejezet, már töltöm is fel ide. Remélem, hogy hétvégén lesz annyi időm, hogy megírjam.
Köszönöm, hogy olvasod, üdvözlettel: János
Üdvözletem, János!
Sodró lett a történet lendülete; László kissé önfejű, ha most bajba keveredik, csakis magát okolhatja. De ettől életszerű a cselekmény: emberek vagyunk, tökéletlenek.
Üdvözlettel: Laca 🙂
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy olvasod, és jelzed, hogy hol tartasz.
Remélem a további részek is tetszeni fognak, van még belőlük bőven.
További jó olvasását, üdvözlettel: János
Kedves János!
Nagyon jó rész, és érdekes. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz utána, ezért még a következőt
is elolvasom, úgyis el vagyok maradva.
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Örülök, hogy ismét itt vagy, és köszönöm, hogy ezt hozzászólásoddal is jelzed.
Üdvözlettel: jános
Kedves János! Hát ez bonyolódik rendesen! Izgalmas rész, kíváncsian várom mi lesz a vége László magánakciójának! Amint tudok, megyek tovább!!! Üdvözlettel: én
Kedves Bödön!
Köszönöm, hogy még mindig olvasod. Én most egy kicsit le vagyok maradva, mert nyalogatom a sebeimet vasárnap után. Remélem egyszer túl teszem magam, és megértem, hogy mi történt!
Üdvözlettel: János